AntalVali.com

Baj van ugyan, de van megoldás - így foglalhatjuk össze röviden e könyv tartalmát. Baj van, sőt a baj itt van, mert kimerülőben vannak az olaj- (és a gáz-)készletek, miközben növekszik az energiaszükséglet, és ez az ellentmondás a globálisan összefonódó világpiac elkerülhetetlen összeomlását vonja maga után.

Mikor 2008 márciusában nyomdába adjuk e könyvet, az olaj hordónkénti ára már meghaladja az eddigi maximumot (ami 1980 áprilisában 103,76 USD volt): mára 105,47 USD - és ki tudja, mennyi lesz, mikor a kedves Olvasó kezébe veszi könyvünket.

Persze nem először hallunk ilyesmiről, de ritkán ilyen hitelesen. A geológus szerző, aki professzorként, kutatóként és olajipari tanácsadóként működött, pár éve egy napenergiával foglalkozó céget alapított, mely a nagy-britanniai cégek top 100-as rangsorának középmezőnyéhez tartozik.

Tehát nemcsak írás, tanítás és tanácsadás, hanem valós, körültekintő ismeretek alapján való cselekvés, a megtehető megtétele a dolgunk - ez ennek a könyvnek és a szerzőnek az üzenete.

A globális felmelegedéssel kapcsolatos politikáról eddig született legjobb könyv. (Sunday Times)

Részletes, finoman kiegyensúlyozott, bizakodóan optimista és végső soron lehetséges vízió arról, hogy az energiafelhasználás növekvő hatékonysága és a megújuló energiaforrások elvezethetnek egy ökológiai szempontból életképes, inkább lágy, mint kemény landoláshoz. Lenyűgöző és ugyanakkor fesztelen olvasmány, amit kötelezővé kellene tenni politikusok és tervezők számára. (Sydney Morning Herald)

Megdöbbentő olvasmány... A szerző olyan erővel és szenvedéllyel tárja elénk érveit, hogy állításai a kritikus olvasó számára is kikerülhetetlenek. Leggett nem Cassandra, hanem évtizedes tapasztalatokkal rendelkező kutató. Jövőnkre vonatkozó javaslatai remélhetőleg elindítják a már szinte beköszöntött globális energiaválság megoldására vonatkozó cselekvést is. (Independent)

Jeremy Leggett: geológiatanárként kezdte pályafutását az Imperial College-ban, ahol az olajkőzetek és az ősi óceánok kutatásával foglalkozott, miközben olajtársaságok részére írt szakértői véleményeket. Mivel a klímaváltozás egyre nagyobb aggodalommal töltötte el, 1989-ben csatlakozott a Greenpeace-hez. Itt hét évig dolgozott, eleinte az angliai részleg vezető kutatójaként, majd később a klímaváltozással kapcsolatos ügyekben nemzetközi kortesként. Ma a Solarcentury, az Egyesült Királyság legnagyobb független napenergia-elemeket gyártó vállalatának vezérigazgatója, az Egyesült Királyság kormánya megújuló energiákkal foglakozó tanácsadó testületének tagja, és a világ első, megújuló energiákkal foglalkozó magán befektetési alapjának igazgatója. A szénháború (The Carbon War) című első könyvét a Sunday Times egyszerűen így jellemezte: "a globális felmelegedéssel kapcsolatos politikáról eddig született legjobb könyv".

---

Recenziók-->

• Újabb globális gazdasági válság fenyeget
• Hidegvérrel vagy forró fejjel a globális felmelegedés ellen
• Interjú Bakács Tiborral, a könyv fordítójával
• 2010-re itt a jégkorszak a Pentagon előrejelzése szerint
• Közeledik a globális gazdasági világválság?
• Kimerülő tartalékok: a kőolaj és a globális felmelegedés
• Economics of Energy
• Olajpiac: az igazi pánik még hátravan
• Szerdától drágulnak az üzemanyagok
• Jeremi Legettel Bánsági Éva készített interjút az MR1 Kossuth Zöldövezet c. műsorának

Ízelítő a könyvből-->

Tartalom-->

---

Újabb globális gazdasági válság fenyeget

(Menedzsment Fórum, 2008. május 20.)

Globális gazdasági világválság kialakulását jósolja öt éven belül az egyre fokozódó energiaigények következményeként Jeremy Leggett, a brit kormány olajtanácsadója, klímaváltozás-kutató.

A szakértő - aki évtizedekig az olajiparban dolgozott, az elmúlt időszakban pedig egy megújuló energiával foglalkozó céget vezet - budapesti könyvbemutató előadásán, hétfőn kifejtette, hogy a krízis elsősorban nem a fogyatkozó olaj- és földgáz-készletek miatt alakul ki, hanem kitermelési, feldolgozási, szállítási korlátok hatására.

A világon olyan rohamosan nő az olaj iránti kereslet, hogy kínálati oldalról egy bizonyos szint felett nem lehet vele tovább lépést tartani - mutatott rá a professzor. Magyarázata szerint amint ez a "tetőzési pont" bekövetkezik, többszörösére szökik fel az olajár, s olyan pánikhangulatot vált ki, ami begyűrűzik a világgazdaság minden szegmensébe, minden országban érezteti majd hatását.

Kifejtette, hogy a kőolaj-vezetékek fejlesztési üteme lassabb a napról-napra bővülő energiaigényekhez képest. Ugyanígy lemaradás tapasztalható a tankerhajó-flotta és a finomítók területén, amit tovább fokoz a szakember-hiány. Adatai szerint az olajiparban jelenleg 49 év az átlagéletkor, miközben a nyugdíj-korhatár 55 év.

Jeremy Leggett szerint hiába fedeznek fel új olajmezőket, a hosszú üzembeállítási idő miatt érdemben ez sem enyhítheti az energiaéhséget. Egy olajmező feltárása és az olaj piacra kerülése közötti idő 6,5 év, mélytengeri fúrások esetén több mint 11 év. Ugyanez vonatkozik a korszerű olajkitermelési módszerekre, például az olajhomok technológiára vagy a szén átalakításával nyerhető szintetikus benzinre - mondta.

Hozzátette: ráadásul ezek az energiaigényes módszerek általában sokkal több szén-dioxid-kibocsátással járnak, mint a hagyományos technológiák, így a klímaváltozás megfékezését még inkább hátráltatják. A szakértő kitért arra, hogy az egyre fokozódó energiahiányt még középtávon sem lehet földgázból fedezni, mert ennél az energiahordozónál is bekövetkezik a tetőzési pont, legkésőbb 2020-ig.

Jeremy Leggett úgy látja, hogy az energiatakarékosság és alternatív energiaforrások térnyerésével az energiakrízisnek egy kevésbé drámai forgatókönyve valósulna meg. Ehhez azonban az embereknek, illetve mindenekelőtt a döntéshozóknak fel kell ismerniük a fenyegető veszélyeket.

MTI - vissza

---

Hidegvérrel vagy forró fejjel a globális felmelegedés ellen

(Könyvhét, 2008. május 2.)

Két, egymással beszélgető nemzetközi sikerkönyvet olvashatunk most magyarul a Typotex Kiadó jóvoltából: Bjorn Lomborg: Cool it – Hidegvér! és Jeremy Leggett: A fele elfogyott című úttörő munkáit a globális felmelegedéstárgyában.

Hogy ez az ökológiai veszély mára életünk legfontosabb kérdése lett, a laikus újságolvasók számára sem kétséges. A Föld energiakészleteinek apadása, ezzel egy időben energiafelhasználásunk folyamatos növekedése, a klímaváltozás, az olvadó gleccserek hosszú távon egyértelműen globális katasztrófát prognosztizálnak. Kérdés azonban, milyen mértékű ez a veszély, és vajon mik a legfontosabb teendők, hogy megmentsük magunkat?

Jeremy Leggett könyvének címe szándékosan kissé sokkoló: A fele elfogyott figyelmeztetés a Föld olaj- és gázkészleteinek kimerülésére utal, amely folyamat egybeesik a globális felmelegedéssel. Leggett számos mérési és vizsgálati eredménnyel érvel az állítása mellett, miszerint a cselekvés 24. órájában vagyunk. Mióta 1861-től lehetőség van a műszeres mérésre, jól követhető, hogy a globális felmelegedés 2004-re a világszerte működő állomások feljegyzései szerint 0,8 Celsius-fokkal nőtt. A tíz legmelegebb év mind 1990 után jelentkezett, és 1997 óta már minden év ezek közé tartozik. "Vajon meddig emelkedik a globális átlaghőmérséklet, ha a fosszilis fűtőanyagok égetését a mai vagy egy ahhoz közeli ütemben folytatjuk?" – teszi fel a kérdést a szerző. A választ nagyban befolyásolja a Leggett által "alvó óriásoknak" elnevezett veszélyfaktorok állapotváltozása, amelyek közé tartozik például Grönland jégtakarójának elolvadása (kb. ezer év), a Déli-sark jégtakarójának tengerbe csúszása, majd a tengerszint radikális emelkedése (pár száz év), a melegedő talaj gázelnyelőből gázkibocsátóvá válik majd (ötven év). De "hogyan kerültünk ebbe a slamasztikába?" – adódik a kérdés, és a könyv tetemes részét írója ennek a problémakörnek szenteli. Az olajkészletek kimerülésének történetét historikus precizitással követi nyomon az 1859-es kezdetű Amerika-ellenes tevékenységektől az első és második olajsokkon át a Kiotói Egyezményig, majd a jelen globális energiaválságáig (ennél persze jóval apróbb lépésekben). Logikusan adódik a kérdés, hogy tehát merre tovább? Az út egyértelműen az olaj- és gázfüggőségtől való szabadulás, a megújuló energiaforrások, elsősorban a napenergia felé fordulás. S aki megfeledkezne arról, hogy ez nálunk, Magyarországon is mennyire igaz, Leggett emlékezteti rá: a 2005-ös különösen nagy oroszországi hideg következtében a Gazprom az európai gázexport jó részét átirányította hazai terepre, minek következtében Magyarország gázellátása is húsz százalékkal csökkent. A szerző e sorokat 2006-ban jegyezte le, amikor a jelenlegi radikális gázáremelés a lakosság körében még senkinek nem volt kézzelfogható közelségben.

Leggett szkeptikus a kormányok tevékenységét tekintve, véleménye szerint sokkal inkább saját magunkra – azaz: civil kezdeményezésekre, saját beruházásainkra és a nyomásgyakorlásra – számíthatunk a helyzet megváltoztatásában. Ami nem reménytelen: prognózisa Svédország példájával optimistán zárul: a svéd kormány elsőként jelentette be két éve, hogy a világ egyik olajmentes gazdasága akar lenni.

Lássuk, mi a véleménye minderről épp egy szomszédos országbeli tudósnak, Bjorn Lomborgnak, aki a Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatója. Nyugi, nyugi, mondhatnánk könyve címével, nem olyan forró még a helyzet – szó szerint. "Aki ma nem támogatja a globális felmelegedésre kínált radikális megoldásokat, azt a társadalom kiveti magából, felelőtlennek, és az olajlobbi sátáni kiszolgálójának tekinti" – magyarázza Lomborg, miért fogott e könyv megírásába. A veszélyt és az aggodalom okát természetesen ő sem vitatja, ám annak mértékéről és az erről szóló kommunikáció módjáról már határozottan más véleménnyel van. Modelljének illusztrálására a globális felmelegedés elleni harc legnépszerűbb, már-már ikonná lett figuráját, a jegesmedvét választja. A sajtó vészharangot kongató jóslatai alapján 25 év múlva nagyjából nem lesz több jegesmedve a Földön. Lomborg nézőpontja szerint: 1. az állítások elképesztően túlzóak és érzelmekre hatnak; 2. ha csökkenni is fog a számuk, nem radikálisan, ráadásul az utóbbi idő populációcsökkenései épp az egyre hidegebbé váló területeken észlelhetők; 3. számos veszélyeztetett faj él még a Földön, ráadásul soknak hasznos lenne az éghajlatváltozás; 4. sokkal hatékonyabb és egyszerűbb lenne a jegesmedvék orvvadászatát leállítani, mint emberfeletti küzdelmet vívni értük a globális felmelegedéssel.

Lomborg ezen a logikai szálon vezeti végig a globális felmelegedés-pánik állításainak cáfolatát, a szélsőséges időjárási helyzetekről, a széndioxid-kibocsátás növekedéséről, az új jégkorszakról, a vízhiányról és a pingvinekről szólva. Egyik példája, miszerint rosszul közelítünk magukhoz a problémákhoz, az áradó folyók esete. A Kiotói Egyezmény fontosságát számos ország vezetője az árvizekkel példálózva támasztotta alá. Való igaz, mondja Lomborg, hogy a globális felmelegedés növeli a csapadékmennyiséget, és a súlyos esőzések gyakoriságát. De az árvizek pénzügyi károsító hatása önmagában nem nő, azaz csak a személyes vagyon arányában: egyre többen és egyre nagyobb vagyonnal élnek a védőgátak mögött. A megoldás tehát nem a Kiotói Egyezmény végrehajtásának sürgetése, ami hatalmas költséget jelent és rövid távon semmilyen előnnyel nem jár; sokkal inkább a szigorúbb építési előírások, több ártér és vizes élőhely meghagyása és szabályozása vezetne célra.

"Intézményesítettük a képmutatást" – összegzi frappáns, ám nem egyszer vitára késztető logikai levezetéseit Lomborg. "A politikusok tovább gerjesztik az éghajlattal kapcsolatos félelmeket, és megígérik majd, hogy tizenöt-negyven év múlva, amikor ők már rég nincsenek hivatalban, csökkenni fog a széndioxid-kibocsátás." Ezzel bizony nehéz lenne vitába szállni. De hogy nem épp oly túlzó-e néhol Lomborg a saját álláspontját tekintve, mint az általa vitatott nézetek, arról már érdemes mindenkinek hosszabban töprengeni a két könyvet egyszerre nyitva tartva.

Laik Eszter - vissza

---

Interjú Bakács Tiborral, a könyv fordítójával

(Lánchíd Rádió, 2008. május 13.)

Az alábbi linken letölthető és meghallgatható:

ftp://public:LanCHiD2007@lanchidradio.hu/080513_fele_elfogyott.mp3 - vissza

---

2010-re itt a jégkorszak a Pentagon előrejelzése szerint

(magicafe, 2008. április 21.)

Növekszik a biztosítók és a bankok aggodalma azzal kapcsolatban, hogy a globális felmelegedés a jövőben komoly fenyegetést jelent jövendő gazdasági hasznukra. A Greenpeace által szervezett tanácskozáson, amelyen Rolf Gerling, a német Gerling Group viszontbiztosító képviselője elnökölt, a pénzügyi élet jelentős alakjai adtak hangot aggályaiknak.

"Biztos vagyok az éghajlatváltozás felgyorsulásában, és abban is, hogy ez az ipar számára is jelentős következményekkel jár" nyilatkozott Andre Dlugolecki, a General Accident biztosítótársaság főigazgatója a pénzügyi élet képviselőiből és újságírókból álló hallgatóság előtt.

Frank Nutter, a Reinsurance Association of America viszontbiztosító cég elnöke hozzátette: "Az Egyesült Államok 25 legnagyobb természeti csapása közül 21 az elmúlt évtizedben történt, és 16 esetben a szél és a víz egyaránt szerepet játszott. Ha a Föld felmelegedése azt jelenti, hogy nőni fog a természeti csapások száma, akkor ez tönkreteheti a biztosítótársaságokat" - mondta Nutter. Az amerikai vallási csoportok amelyek csaknem 90 milliárd dollárnyi befektetést kezelnek egy aggódó képviselője megkérdezte, vajon a biztosítók átirányítják-e befektetéseiket a globális felmelegedést okozó iparágakból más területekre. "Még nem érzékeltem változást a befektetési gyakorlatban, de remélem, hogy ez fog történni" válaszolta Nutter.

A találkozón részt vevő bankárok a biztosítókhoz hasonlóan borúlátóan értékelték az éghajlatváltozást, egyúttal azonban számos előremutató javaslatot is tettek a megoldás irányába. "A környezeti veszélyek amelyek közül az éghajlatváltozás a legnagyobb hatalmas fenyegetést jelentenek" mondta Sven Hansen, a svájci Union Bank (UBS) alelnöke, a bank környezetvédelmi osztályának vezetője. "Az UBS célul tűzte ki a bank energiafogyasztásának 40 százalékos csökkentését 2000-ig" mondta Hansen. Hilary Thompson, a National Westminster Bank környezetvédelmi igazgatójának javaslatai felkeltették a napenergia-ipar jelenlevő képviselőinek az érdeklődését is. Thompson sürgette a bankszektort, hogy beszerzéseikkel is segítsék elő az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését. "Mi mind nagyvásárlók vagyunk. Segítenünk kell az új piacok kialakulását."

Dr. Jeremy Leggett, a Greenpeace szakértője elmondta, hogy amint a pénzügyi világ fokozatosan ráébred az éghajlatváltozás tényére, a tőke a fosszilis energiahordozókat alkalmazó iparágaktól a nap- és egyéb tiszta energiát használó ipar felé fog elmozdulni. Egy ilyen folyamat nagyon fontos piaci jelzés lenne, amely a kőolajkorszak végét, a napenergia hajnalát és földi felmelegedés elhárítását is előrevetítheti. Azonban, mondta Leggett, a kormányoknak az energiapiacok tökéletlenségeit javító beavatkozásokkal is segíteniük kell a folyamatot. Ez azt jelenti, hogy meg kell határozniuk a CO₂-kibocsátás csökkentésének menetrendjét és az ehhez szükséges lépéseket.

A cikk folytatása olvasható itt: http://magicafe.hu/news.php?nid=1028

Kerekes Tamás - vissza

---

Közeledik a globális gazdasági világválság?

(Hírszerző, 2008-5-20)

Globális gazdasági világválság kialakulását jósolja öt éven belül az egyre fokozódó energiaigények következményeként Jeremy Leggett, a brit kormány olajtanácsadója, klímaváltozás-kutató.

A geológus budapesti könyvbemutató előadásán, hétfőn kifejtette, hogy a krízis elsősorban nem a fogyatkozó olaj- és földgáz-készletek miatt alakul ki, hanem kitermelési, feldolgozási, szállítási korlátok hatására. A világon olyan rohamosan nő az olaj iránti kereslet, hogy kínálati oldalról egy bizonyos szint felett nem lehet vele tovább lépést tartani - mutatott rá a professzor.

Magyarázata szerint amint ez a "tetőzési pont" bekövetkezik, többszörösére szökik fel az olajár, s olyan pánikhangulatot vált ki, ami begyűrűzik a világgazdaság minden szegmensébe, minden országban érezteti majd hatását. A szakértő, aki évtizedekig az olajiparban dolgozott, az elmúlt időszakban pedig egy megújuló energiával foglalkozó céget vezet, több érvet is felsorakoztatott állításának alátámasztására.

Kifejtette, hogy a kőolajvezetékek fejlesztési üteme lassabb a napról napra bővülő energiaigényekhez képest. Ugyanígy lemaradás tapasztalható a tankerhajó-flotta és a finomítók területén, amit tovább fokoz a szakemberhiány. Adatai szerint az olajiparban jelenleg 49 év az átlagéletkor, miközben a nyugdíjkorhatár 55 év.

Jeremy Leggett szerint hiába fedeznek fel új olajmezőket, a hosszú üzembe-állítási idő miatt érdemben ez sem enyhítheti az energiaéhséget. Egy olajmező feltárása és az olaj piacra kerülése közötti idő 6,5 év, mélytengeri fúrások esetén több mint 11 év.

Ugyanez vonatkozik a korszerű olaj-kitermelési módszerekre, például az olajhomok technológiára vagy a szén átalakításával nyerhető szintetikus benzinre - mondta. Hozzátette: ráadásul ezek az energiaigényes módszerek általában sokkal több szén-dioxid-kibocsátással járnak, mint a hagyományos technológiák, így a klímaváltozás megfékezését még inkább hátráltatják.

A szakértő kitért arra, hogy az egyre fokozódó energiahiányt még középtávon sem lehet földgázból fedezni, mert ennél az energiahordozónál is bekövetkezik a tetőzési pont, legkésőbb 2020-ig.

Jeremy Leggett úgy látja, hogy az energiatakarékosság és alternatív energiaforrások térnyerésével az energiakrízisnek egy kevésbé drámai forgatókönyve valósulna meg. Ehhez azonban az embereknek, illetve mindenekelőtt a döntéshozóknak fel kell ismerniük a fenyegető veszélyeket.

MTI - vissza

---

Kimerülő tartalékok: a kőolaj és a globális felmelegedés

(Kossuth Rádió online, 2008-5-19)

Ha eddig csak sejtettük, hogy a globális energiaválság és a globális felmelegedés összefügg, Jeremy Leggett brit szerző könyve csak megerősíti a mind aktuálisabb problémák közötti összefonódásokat. A geológus végzettségű Leggett szerint azonban elkerülhető a legrosszabb forgatókönyv.

Jeremy Leggett kétségtelenül hosszú és kanyargós utat járt be, amíg rájött: nagy bajban van a kőolaj-függő emberiség. A geológus végzettségű brit tudós karrierje kezdetén még az olajipar szolgálatába állította tudását, később aztán a Greenpeace kötelékében harcolt a környezetvédelemért, majd a legnagyobb brit független megújuló energiaforrásokkal foglalkozó vállalat, a Solarcentury vezérigazgatója lett, a kőolaj kitermeléssel és a globális felmelegedéssel kapcsolatos nézeteit pedig több kötetben fejtette ki. Ezek egyike, A fele elfogyott - Olaj, gáz, forró levegő és a globális energiaválság címmel magyarul is megjelent, a szerző ma 14 órakor a Magyar Tudományos Akadémián, 17 órakor pedig a Merlin Színházban személyesen is beszél arról, hogy szerinte mekkora a baj, és miként lehet orvosolni azt.

Leggett könyvében felteszi a több millió dolláros kérdést, vagyis hogy milyen közel vagyunk a kőolaj kitermelés tetőpontjához. Ütközteti a korai és a késői tetőzés híveit, ám nyilvánvalóvá teszi, hogy ő az előbbi forgatókönyvet látja valószínűbbnek, ezért figyelmeztet arra is, hogy az emberiség nem várhat ölbe tett kézzel. A földtörténeti felvezetés után szembesíti az olvasót azzal is, hogy milyen összefüggések vannak a kőolaj és a globális felmelegedés között, ami a folytonosan emelkedő benzinárakról, az aszályokról és a leszakadó jéghegyekről szóló hírek láttán különösen aktuálissá teszi a könyvet. Leggett vészharangot kongat, de megoldást is kínál: szerinte a világvégi forgatókönyvet csak úgy kerülhetjük el, hogy az alternatív energiák felé fordulunk. Érveit olyan szenvedélyesen sorakoztatja fel, hogy víziója a válságról és annak lehetséges megoldásáról hitelesnek tűnik. Annyira mindenképpen meggyőző, hogy cselekvésre bírja az olvasót.

Vándor Éva - vissza

---

Economics of Energy

(Fortune, 2008-4-3)

Jeremy Leggett is the chairman of Solarcentury, the U.K.´s largest construction-integrated solar solutions company. He is also the chairman of SolarAid and director at Bank Sarasin´s New Energies Invest—the world’s first private equity renewable energy fund—and the author of The Carbon War and Half Gone.

Why do we need to reduce our use of fossil fuels?

Renewable and efficient energy technology will have to replace fossil fuels far faster than most people currently anticipate. The reason is the combined impact of two key problems that will shape the 21st century: peak oil and climate change. A premature topping point in global oil production would wipe out economic plans currently on offer in boardrooms and finance ministries around the world. This is because such plans assume growing supplies of affordable oil for several decades to come. But as former U.S. Energy Secretary James Schlesinger recently concluded, “we can’t continue to make supply meet demand much longer. It’s no longer the case that we have a few voices crying in the wilderness. The battle is over. The peakists have won."

Among the main escape clauses for peaking oil supply, according to traditional energy experts, are the mining of Canada’s vast tar sand deposits, and coal-to-liquids technology. Using the tar sands would require massive amounts of water and gas. Coal-to-liquids technology is similarly greenhouse-gas profligate, though here—as with regular coal burning—advocates hold up the prospect of carbon capture and storage, where emissions are buried underground. Of this prospect Schlesinger has concluded that, “it will take at least 15 to 20 years to introduce, if then."

But according to NASA’s top climatologist, we have less than a decade to deeply cut emissions. If we don’t, we risk climate horrors such as an irreversible melting of the Greenland ice sheet, which would lock-in a global sea level rise of up to 23 ft. (7 m).

Can renewable and efficient technology reduce our dependence on fossil fuels?

Here there is good and bad news. Yes, we can run the world on renewables and efficiency. Any self-respecting solar energy company—hooked up with the right partners—can put up zero carbon buildings in a matter of weeks. Around 50% of CO2 emissions come from buildings, directly or indirectly. Meanwhile, as traditional power prices soar, solar manufacturing costs are falling.

But solar is no panacea. We need an explosive growth in all renewable and efficient energy markets. In Britain, for example, we have the potential to source all of our primary energy from wind and marine technologies. Knowing what the renewables family can do, imagine the frustration that practitioners like me feel having watched these technologies held back during the great addiction to fossil fuels.

What will happen if the world doesn’t embrace renewable energy?

The bad news is that no combination of technologies can plug the energy gap if the peakists are correct. There will be a third, and last, global energy crisis. It will dwarf previous crises. Profound economic dislocation will result. The challenge for human civilization will be how we rebuild post-peak. If we mobilize with renewables and efficiency, as though for war, we have the potential to achieve a renaissance on many fronts. If we forget climate change and go for coal and tar sands, we will achieve the opposite. A few hundred billion tons of coal and tar sand could cause economically ruinous, and irreversible, climatic impacts. That would amount to a fraction of remaining coal and tar sand deposits, even if the experts have overestimated those “resources" the same way they have conventional oil.

Jeremy Leggett - vissza

---

Olajpiac: az igazi pánik még hátravan

(Gazdasági Rádió, 2008-05-19)

Globális gazdasági világválság kialakulását jósolja öt éven belül az egyre fokozódó energiaigények következményeként Jeremy Leggett, a brit kormány olajtanácsadója, klímaváltozás-kutató. A geológus budapesti könyvbemutató előadásán kifejtette, hogy a krízis elsősorban nem a fogyatkozó olaj- és földgáz-készletek miatt alakul ki, hanem kitermelési, feldolgozási, szállítási korlátok hatására.

A világon olyan rohamosan nő az olaj iránti kereslet, hogy kínálati oldalról egy bizonyos szint felett nem lehet vele tovább lépést tartani - mutatott rá a professzor. Magyarázata szerint amint ez a "tetőzési pont" bekövetkezik, többszörösére szökik fel az olajár, s olyan pánikhangulatot vált ki, ami begyűrűzik a világgazdaság minden szegmensébe, minden országban érezteti majd hatását.

http://www.gazdasagiradio.hu/html/cikk/frisshir.php?hir=59286 - vissza

---

Szerdától drágulnak az üzemanyagok

(Hír TV, 2008-05-19)

A benzin újabb 2, a gázolaj 4 forinttal drágul szerdától literenként. A benzinkutak kiskereskedelmi árai között továbbra is 10-15 forint eltérés is lehet, de 310 forint alatt benzint és 330 forint alatt gázolajat valószínűleg nem lehet már találni. A portfolio.hu internetes portál gazdasági szakértői szerint a múlt heti nemzetközi jegyzésárak önmagukban nem indokolnák az újabb áremelést.

A júliusi gázáremelésről az Energiaügyi Minisztérium illetékesei már tényként beszélnek, de annak mértékéről még egyeztetnek a Magyar Energia Hivatallal. A szaktárca államtitkára a parlamentben arra hivatkozott, a drágulást kormánytól független tényezők, a olajár emelkedése és a szállítási költségek növekedése okozzák.

Közben az olaj ára újabb történelmi csúcsra, 127 dollárra emelkedett. Az Egyesült Államok valószínűleg felfüggeszti stratégiai készletei feltöltését, hogy növelje a kínálatot. A hír azonban ellentétes hatást váltott ki a piacon, az olaj tovább drágult, mert a befektetők ellátási zavaroktól tartanak. A brit kormány volt szakértője két évet ad az olajkorszaknak, és az 1929-eshez hasonló világgazdasági válságot vizionál.

"Hasonlatos lesz a '30-as évek világválságához"

Egy-két éven belül csúcsra járatják a tengeri fúrótornyokat és a szárazföldi olajkutakat, majd következik a kitermelés törvényszerű visszaesése. A technológia elöregedett, a szakemberhiány krónikus, új lelőhelyeket pedig évtizedek óta nem tártak fel. Ha találnának is új olajmezőket, kitermelésük költségesebb és időigényesebb lenne a mostaniaknál, ezért az áru 6-10 év múlva kerülhetne a világpiacra. Ráadásul a tartalékok egy részéről kiderülhet, hogy spekulációs okból csak papíron léteznek – állította a hírTV-nek adott interjújában Jeremy Leggett brit energiaügyi szakértő, vállalkozó, a brit kormány volt energiaügyi tanácsadója a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadása után.

A brit kutató szerint a meredeken emelkedő olajár következménye az amerikai jelzálogpiaci válságnál is súlyosabb lehet világgazdaságban: felpörgő inflációval és megugró munkanélküliséggel. Ami ránk vár, az hasonlatos lesz a '30-as évek nagy gazdasági világválságához - mondja Jeremy Leggett, aki az egyedüli kiutat a megújuló energiaforrásokban - a nap-, a szél- és a geotermikus energiában - látja. A brit kutató nincs egyedül azzal a véleményével, hogy a világpiaci olajárat nem a kereslet-kínálat piaci törvénye, hanem a spekuláció alakítja.

http://www.hirtv.hu/gazdasag/?article_hid=214898 - vissza

---

Jeremi Legettel Bánsági Éva készített interjút az MR1 Kossuth Zöldövezet c. műsorának (2008 05.20.)

Könyvének címe az, hogy Félig elfogyott. mit ért ezalatt, félig elfogytak az olajtartalékaink?

Igen, azt gondolom, hogy nagyon közel vagyunk ehhez a ponthoz. És ez egy nagyon fontos pillanat lesz az emberiség történetében, mivel annak a feltételezésnek hiszünk, hogy még van néhány évtizedünk arra, hogy növeljük az általánosan hozzáférhető olajkészleteinket. De ha már félúton vagyunk, vagy legalábbis közel ahhoz, akkor csökkenésre, az is lehet, hogy gyors csökkenésre vagy összeomlásra kell számítanunk, miközben a nem gazdaságosan kitermelhető olaj mennyisége nő. És ha beigazolódnak az elemzések, akkor nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy ennek komoly hatása legyen a társadalmunkra.

De vannak, akik azt mondják, hogy bármikor felfedezhetünk újabb olajmezőket.

Igen, a legtöbben ma úgy látják, hogy sínen tudjuk tartani a dolgot azzal, hogy növeljük a kitermelést a jelenlegi olajmezőkön, vagy újabb olajmezőket fedezünk fel, több olajat keresünk például az Északi sarkvidéken, vagy Brazíliában vagy akárhol máshol keresünk olajpalát. Mi, akik aggódunk emiatt azt mondjuk, hogy valójában nagyon nehéz lesz olyan összefüggő olajmezőket találni, amelyek fenn tudják tartani a jelenlegi globális igényeket, az olajpalát pedig nagyon nehéz kitermelni. Ha a legkedvezőbb ipari becsléseket nézzük is, 2,5 millió hordót tudunk majd termelni naponta 2015-ben, jelenleg pedig 87 millió hordó felett van a kereslet naponta. Szóval azt remélem, őszintén, hogy az optimistáknak van igazuk. Mindenesetre ki fog derülni az elkövetkezendő néhány évben.

Amikor éppen beszélgetünk, az olaj világpiaci ára 126 dollár, sosem volt ilyen magas. Hogyan értékeli ezt a helyzetet, ez már a valódi krízis?

Nem hiszem, hogy ez máris a krízis, az olaj ára nagyon sok okból ilyen magas. Hogyha megnézzük az elemzéseket, amelyeket kiadnak a mostani nagy olaj áremelkedésről, akkor láthatjuk, hogy nagyon sok oka van. Egészen a dollár gyengülésétől, a vezetők, mint Putyin vagy Hugo Chavez mahinációin és az iraki társadalmi feszültségeken át a nigériai belpolitikai problémákig nagyon hosszú a lista. De ritkán hallunk embereket arról nyilatkozni, hogy mi, akik a kereskedelemmel foglalkozunk, igazán úgy látjuk, hogy az olajipar egész egyszerűen nem lesz képes arra, hogy 87 millió hordónál többet termeljen ki naponta. Ezért mi, akik az olajválságtól félünk, azt mondjuk, hogy sokkal magasabbak lesznek az árak, mint most.

Azoknak az embereknek a nagy része, akik megállapítják az olaj árát még nem fél attól, hogy az üzletág nem tudja kielégíteni hosszútávon az igényeket. De tudja, vannak kereskedők, akik részvényeket árulnak, és 200 dolláros olajárat jósolnak még év vége előtt. És ha már a kereskedők is ezt mondják, akkor szerintem egészen biztosak lehetünk benne, hogyha az olajtartalékok elkezdenek fogyni, akkor az olajár akár 200 dollár fölé is kúszhat. De valójában még nem látunk semmi biztosat.

Számomra furcsa, hogy pánikolunk amiatt, hogy vajon lesz-e több olajunk, ki tudunk-e termelni eleget, meg tudjuk-e majd vásárolni, de ugyanakkor amiatt nem esünk pánikba, hogy melegszik a bolygónk légköre, amihez az is hozzájárul, hogy egyre több olajat akarunk elégetni, ami egyre több üvegházhatású szén-dioxidot juttat a levegőbe.

Szerintem már vannak emberek, akik valóban aggódnak a klímaváltozás miatt. És ezt jó látni. Emellett számos kormányzat, és ipari szereplő is próbál tenni valamit, és azért teszik ezt, mert felismerték, hogy bármit csinálunk is, minden egyéb értelmetlenné válik, ha engedjük, hogy a nem megállított globális felmelegedés elmossa az egész gazdaságunkat. Szerintem az olajfüggőség rövid életű, ugyanis az emberek most pánikban vannak azért, mert nehezükre esik megtankolni az autójukat. De a jó hír az, hogy amint a globális energiaárak összeomlanak, az majd arra készteti a kormányokat és mindenki mást is, hogy szembenézzenek ezzel a problémával. És a technológiák, amelyek segítenek, hogy hamar túl legyünk ezen, pontosan azok, amiket be kell vezetni, hogy megállítsuk a klímaváltozást. Vagyis mindez lehet a jó megoldás mindannyiunk számára.

Vagyis a klímaváltozás és az olajválság párhuzamosan zajlik, de talán nem véletlen, mert ez lehet az egyetlen mód arra, hogy megtaláljuk a megfelelő megoldást mindkettőre, ami gyakorlatilag ugyan az.

Ez így igaz. A fény az alagút végén az, hogy a globális energiaválsággal meg kell birkóznunk. Ha egyik nap felkel és rájön, hogy nem tudja tovább működtetni a gazdaságát, képtelen élelmiszert juttatni a boltokba, mivel hiány van egy olajkrízis miatt, akkor nincs más megoldás, cselekedni kell, ahogy például Kubában tették, amikor egyik nap nem maradt több olajtartalékuk. Nem kezdtek el éhezni az utcán, hanem megoldották. Én azt hiszem, hogy ha a fejletlenebb társadalmak meg tudják oldani ezt, akkor más országok is megbirkóznak vele. És ezzel együtt a klímaváltozással is, hiszen a túlélési technikák ugyanazok mindkét esetben.

Azt írja a könyvében, hogy az olajat teljesen ki tudnánk váltani megújuló energiákkal és nagyon gyorsan. Ez utóbbit meglepő hallani.

Igen tudom, nagyon sokan hihetetlennek találják, kivéve azok, akik a megújuló energiaiparban dolgoznak. Mi minden nap látjuk, hogy például a napenergia, amiben én dolgozom, nem egy varázsgömb, nem a legfontosabb, de egy nagyon szükséges technológia. Találunk partnereket az építőiparban, és néhány hét alatt felépíthetünk olyan házakat, amelyek nem igényelnek sem olajat, sem gázt, sem szenet, sem nukleáris energiát, vagyis nulla kibocsátású házak. Ezt már meg tudjuk csinálni, de kivitelezhető-e ez akár nagy mennyiségben, be tudjuk-e borítani a országot ilyen házakkal? Persze hogy nem! De csupán csak azért mert ez még egy kis iparág, és lehúz minket az, hogy ezekben az években még olajfüggők vagyunk. De erre felé kell mennünk, ha elhatározzuk, hogy szembemegyünk a problémákkal, csakúgy, mint amikor megmozdultunk egy-egy háborúért. A háború-hasonlat kissé szerencsétlen, de úgy értem például, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elképesztően gyorsan volt képes repülőgépeket és tankokat építeni a háború elején. Ez történhet akkor, ha a népet vezeti valaki, és komoly a szándéka. És ugyanezt megfigyelhetjük majd a megújuló energiák vagy az energia spórolás és az energiahatékonyság tekintetében is, ha meg van a megfelelő irányítás hozzá.

Azt írja a könyvében, hogy tudja, mi a megoldás. Mi az?

Bárcsak tudnám, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy az embereket meggyőzzük arról, hogy hatékonyabban dolgozzanak ezen a problémán. Nincs pontos megoldási javaslatom erre, de hiszem, hogy a tudás, amivel le lehet nyűgözni az embereket, gyorsan megváltoztathatja az energiafelhasználási módszereinket, amint meg van az ösztönzés erre.

Ön egyike volt az első olyan vállalkozóknak, akik megújuló energia üzletbe kezdtek. Nem volt egy kissé vakmerő, vallja be őszintén, hitte akkor 100 %-osan, hogy ez jó üzlet lesz?

Nos, talán még ma is vakmerőnek tartom a dolgot. Tudja egy olyan országban, mint a z Egyesült Királyság, nagyon sok egyéni érdek fűződik ahhoz, hogy a jelenlegi helyzet maradjon. Épp ezért nehéz azoknak, akik a megújuló energiákba akarnak befektetni. Ez nagyon szomorú. Az én cégemben vannak befektetők a szilícium-völgyből, de európaiak is, például egy brit villamos- és gázipari cég részéről, és gyorsan növekszünk. Mi csak egy egész kicsi mikrokozmosz vagyunk, amiben látszik, hogy mit kellene csinálni. De számomra nagyon fontos volt, hogy erőt vegyek magamon és megmutassam, hogy igenis lehetséges ilyen üzletbe kezdeni, ezért alapítottam egy céget. Illetve azért, mert nagyon aggódom a globális felmelegedés és az energiabiztonság miatt.

Ez jó üzlet ma az Egyesült Királyságban?

Azt nem hinném. Mivel nincs olyan kormánytámogatás, mint például Németországban, Franciaországban, Olaszországban vagy Spanyolországban. De a jövőben óriási üzletté válhat, ha kitartóak vagyunk. A cégem, természetesen, nyitott irodákat Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban is, ami nagyon sokat fog jelenteni nekünk.

Forrás: Greeninfo.hu - vissza

---

Ízelítő a könyvből:

Hatodik fejezet: Hogyan kerültünk ilyen slamasztikába?

Első rész: mielőtt tudtunk róla

Ahhoz, hogy kidolgozhassuk a károk csökkentéséhez legmegfelelőbb haladásirányt, és hogy kimenekülhessünk azokból a csapdákból, amelyeket saját magunknak építettünk, meg kell ismernünk a történelmet, amely ehhez a helyzethez vezetett. A történet elbeszélése során igyekeztem különválasztani azokat az éveket, amikor még nem állt rendelkezésünkre letagadhatatlan tudás (ez volt az 1990-es évek kezdete előtti időszak), erről szól ez a fejezet. Míg a következő fejezet az ezután folytatott tevékenységünket beszéli el, amit én a cinkosság éveinek nevezek. Mindazonáltal fontos, hogy közben ne tévesszük szem elől az egész korszakon átívelő történetet se. A nagy olajvállalatok ma már nagyobbak és erősebbek, mint a legtöbb kormány. Ezek a vállalatok intim kapcsolatot alakítottak ki azokkal a kormányokkal, amelyek jelenleg a krízis központi elemei. A kapcsolatot biztosító intézmények nem fognak csak azért felszívódni, hogy a problémák megoldását az állampolgárokra bízzák. Mindazonáltal maguknak a vállalatoknak is meg kell változniuk, a megoldás – és nem a probléma – részeivé kell válniuk. Az a kultúra, amely a vállalatokon és a kormányokon belül kialakult, nagyon erősen befolyásolja majd a lehetséges változás mértékét és gyorsaságát.

A nagy olajvállalatok kultúrája több mint egy évszázad alatt alakult ki. Az Exxon, a BP, a Shell, a Chevron, a Texaco és a Gulf mind hatalmas globális olajvállalatok voltak már az első világháború előtt. Mindent kontrolláltak – az olajmezőktől a tankhajókon és a finomítókon át a benzinkúthálózatig –, ami szükséges volt ahhoz, hogy az olajiparágon belül világszerte önállóak lehessenek. Annak érdekében, hogy kiépítsék transznacionális birodalmukat – már a kezdetek kezdetén – olyan szorosan dolgoztak együtt, hogy lényegében egy birodalmat alkottak, és a "hét nővérnek" hívták őket. Az alapító vállalatoknak abban az időben még más márkanevük volt, mégis mai nevüket használom majd leginkább az alábbiakban.

AMERIKA-ELLENES TEVÉKENYSÉGEK: 1859–1911

Akkor is voltak törvények – ahogy most is – azokkal a vállalatokkal szemben, akik annyira nagyok és erősek lettek, hogy kisebb társaikkal büntetlenül bánhattak rosszul. Ezeket nevezik trösztellenes törvényeknek. Az Exxon elődjét, a Standard Oil vállalatot ezek alapján marasztalták el 1911-ben. A vállalat egymilliárd dolláros nemzetközi kartellt irányított, amely valóban kegyetlenül bánt el minden kispályás játékossal, aki olajjal próbált kereskedni. Eközben szenátorokat és kongresszusi képviselőket vesztegetett meg, és az egész világra kiterjedő kémhálózatot működtetett. A 20. század első évtizedében egy ilyen aktivitási portfoliót amerikaiak milliói Amerika-ellenes tevékenységnek tartottak. Egy Ida Tarbell nevű újságíró – akinek az édesapját az Exxon tette tönkre, miközben olajat próbált termelni Pennsylvaniában, ahol először találtak olajat – írt egy könyvet a vállalat bizarr tevékenységeiről, amelyből bestseller lett. Ida könyvét az üzleti életre legnagyobb befolyást gyakorló könyvnek tartották, amit valaha is publikáltak.174 Jórészt ennek a könyvnek köszönhetően az Exxon vállalatra úgy tekintettek, mint aminek a nemzeti érdek nem tartozik a szívügyei közé: vagyis a vállalat egy nemtörődöm óriás, aki egyértelműen etikátlan és gyakran törvénytelen taktikával eltaposott egy amerikai vállalkozót.

Az Exxon akkori főnöke, John Archbold megpróbálta az akkori amerikai elnököt, Theodore Rooseveltet egy mai értéken számolva 2 millió dolláros kampány-hozzájárulással megvesztegetni. Igen, ezt abban az időben még megvesztegetésnek nevezték. Roosevelt rettenetesen felháborodva küldte vissza a pénzt, és arra utasította legfőbb államügyészét, hogy még ha a poklot is szabadítja el, de hajtsa végre a trösztellenes törvényt. Az ExxonMobil 2000-ben George W. Bushnak küldött egy több mint egymillió dolláros kampány-hozzájárulást. Az elnök hálásan megköszönte az adományt.

Roosevelt haragjára reagálva, a Standard Oil egyik igazgatója az alábbi tanácsot írta egy feljegyzésében: "Úgy gondolom, hogy a trösztellenes törvény körül most kialakult láz olyan őrület, amit nekünk nagyon méltóságteljes módon kell kezelnünk, de olyan válaszokkal, amelyek bár teljes mértékben igazak, az alapvető tényeket megkerülik." Ez egy érdekes meghatározása az igazságnak. Hiányos igazság. Jusson eszébe az olvasónak ez, amikor majd lejjebb az ExxonMobil globális felmelegedéssel kapcsolatos "teljesítményéhez" érek.

Akárhogy is, a trükkök nem jöttek be. Vádat emeltek az ExxonMobil elődje ellen. Ők viszont fellebbeztek. A Legfelsőbb Bíróság azonban a büntető ítéletet helybenhagyta. Elrendelték, hogy a vállalatnak valamennyi alvállalatától külön kell válnia, más szavakkal, hat hónapon belül a vállalatnak kis vállalatokra kellett feloszlatnia magát. Még attól is eltiltották a vállalatot, hogy Texas államban olajfúrásokat végezzen.

Abban az időben ez nagy eseménynek számított, de végül is nem sok vizet zavart. Az olajipar ugyanis túl gyorsan nőtt. Henry Ford kidolgozta, hogyan lehet a ló nélküli kocsit nagy tömegben gyártani. Mindenütt utakat építettek. A flották szénről olajra váltottak, és közeledett a háború. A Standard Oil feldarabolása olybá tűnt, mintha egy hidra fejeit próbálták volna lenyesegetni. A Standard Oil anyavállalatából később megalakult az Exxon olajtársaság. A New York-i Standard Oil vállalatból lett a Socony (a későbbi Mobil). A Standard Oil kaliforniai vállalatából lett a Socal (a későbbi Chevron). Az indianai Standard Oil pedig az Amoco lett. Vajon tényleg különálló vállalatok voltak ezek? A Szövetségi Kereskedelmi Bizottság 1915-ben állapította meg, hogy a "Standard csoport" tagjai egymással egyetértésben működtek, és így a csoport még mindig képes volt versenytársait akadályozni.

Hány óriás olajtársaság létezik ma a világon? Az 1990-es évek egyesülési orgiáját követően összesen öt maradt: az ExxonMobil, a BP (amelybe az Amoco és mások olvadtak bele), a ChevronTexaco, a TotalFinaElf és a Shell, utóbbinak valahogy nem sikerült egy jelentős vállalatot sem lenyelnie. Szóval ennyit a csaknem évszázados trösztellenes törvény hatékonyságáról. Visszaértünk pontosan oda, ahonnan száz évvel ezelőtt elindultunk, azt leszámítva, hogy az amerikaiak többsége ma már nem tartja az ExxonMobil vállalatot Amerika-ellenesnek. Ugyanakkor a különbség az, hogy a 21. század elején a vállalatok sokkal hatalmasabbak, mint amilyenek a 20. század hajnalán voltak. Ha összeadjuk az óránként millió dollárokat hozó hasznot és a száz év alatt kiépített szerzett jogokat védő intézményrendszert, mi mást várhatnánk? A 20. század elején, az Egyesült Államokban legalábbis, az emberek a kormány, illetve annak hatalma miatt aggódtak, amelyre az olajvállalatok megzabolázásához volt szükség. Ma viszont a világ első számú olajfogyasztó országában lényegében az olajvállalatok alkotják a kormányt.

ÖSSZEESKÜVÉS ÉS ÁRULÁS: 1928–1945

Szégyen, hogy soha többé senkinek sem volt annyi akarata, mint amennyi Theodore Roosevelt elnöknek és legfőbb államügyészének, mert az idő múlásával a trösztellenes törvényekre egyre nagyobb szükség lett volna. Egészen 1928-ig, a "nagy három" – az Exxon, a Shell és a BP – úgy versenyeztek egymással, ahogy azt a jó kapitalista zászlóshajóktól elvárták. Ennek eredményeként olcsó olajjal árasztották el a világot. A profitnakazonban az alacsony árak nem kedveznek. A vállalatok vezetői ezért elhatározták, hogy tesznek az ügy érdekében valamit. Egy skóciai várkastélyban találkoztak, és ott kifőztek egy olyan egyezményt, amelynekvérlázító részleteiről több mint harminc éven át nem értesülhetett a világ. Megegyeztek abban, hogy nem folytatják tovább az árversenyt és a túltermelést. Elhatározták, hogy a jövőre nézve mindhárman elfogadjáka nemzetközi olajüzletben eddig elért piaci részesedésük volumenét, és azt is, hogy bármilyen jövőbeni termelésnövekedést hasonló arányban osztanak meg egymást közt. Ezt nevezték az Ahogy most van egyezménynek.Még az árak kalkulálásához használt képletben is megállapodtak.

Azt mondani, hogy ez a megállapodás megszegte az USA trösztellenes törvényét – amely ha átmenetileg is, de meggyengítette a Standard Oil vállalatot – eufemizmus. Nem csoda, hogy ilyen sokáig titokban tartották. Ez az egyezmény a demokrácia meggyalázása volt: egy maroknyi mágnás saját magát ajándékozta meg azzal a joggal, hogy az egész világra kiterjedően ők dönthetik el, kinek adjanak olajat és mennyiért. Az Enron legalább csak Kalifornia energiapiacán bundázott 2000-ben. Ez a társaság 1928-ban az egész világot átverte. Az egyikük – Henri Deterding, a Shell elnöke – később a náci párthoz is csatlakozott. Amikor meghalt, hat hónappal a háború kitörése előtt, Hitler és Göring koszorút küldött a temetésére. Egy másikuk – Walter Teagle, az Exxon elnöke – miután Hitler hatalomra jutott, olyan információt adott át egy német kémiai üzemnek, amely lehetővé tette a nácik számára, hogy a repülőgép-üzemanyag gyártásához életbevágóan fontos szabadalmakhoz juthassanak. Teagle még azt követően is folytatta a létfontosságú információk cseréjét, hogy Hitler megszállta Lengyelországot. Abban az időben akadályozta meg az amerikai szintetikus gumikutatást, amikor a japánok lerohanták a malajziai gumiültetvényeket – ezen a területen ugyanis a vállalat szabadalmakkal rendelkezett. Ezért Harry S. Truman későbbi amerikai elnök árulással vádolta meg. Teagle a kommunistákról hirdette azt, hogy megtagadták a civilizált etikai kódexet. Ugyanakkor saját etikáját nehéz lett volna fedhetetlennek nevezni.

Mivel az Ahogy most van egyezményt a többi olajtársaság egyáltalán nem tartotta kárhoztatandónak, tizenöt további amerikai vállalat írta alá később, köztük a négy másik amerikai nővér is. Ezek a vállalatok maguk is egy titkos globális kartellbe tömörültek.

Az Igazságügyi Minisztérium – felháborodásában, hogy az Exxon áruló módon próbált a gumival üzletelni – a trösztellenes törvények alkalmazásával ismét lecsapott a vállalatra 1940-ben. Sajnos erre a támadásra meglehetősen rossz pillanatot választottak. Küszöbön állt a háborús lövöldözés az amerikaiak számára is. Ehhez viszont a kormánynak szüksége volt az olajvállalatokra. Ha valakinek nincs rengeteg olaja, nem lehet háborúzni, amire a németek és a japánok hamarosan rájöttek.

Erre az időszakra azonban az olajiparnak már egy robosztus és hűséges társa is akadt, amelynek az üzlete csaknem ugyanolyan gyorsan nőtt, mint az olajé: ez volt az autóipar. Az autógyártók sem idegenkedtek egy kis konspirációtól, hogy a piacaikat növeljék. Az 1930-as évek végén a General Motors, a Chevronnal együtt, felvásárolta azt az elektromos vasúthálózatot, amely mentén Los Angeles elővárosai kiépültek. Aztán a vasutat bezárták. Más olajvállalatokkal más nagy amerikai városokban ugyanezt tették. Ily módon a lakosság és a helyi önkormányzatok – akár tetszett nekik, akár nem – kényszerházasságra léptek az olaj- és autóvállalatokkal.

KÜLDJ EGY CSATAHAJÓT: 1951–1956

A BP elődje, az Angol–Perzsa Olajvállalat már 1908-ban hatalmas olajlelőhelyeket fedezett fel Iránban, vagy ahogy akkor nevezték, Perzsiában. Abban az időben azonban a perzsa sah egy meglehetősen utálatos és így népszerűtlen figura volt. Ezért aztán 1951-ben, sorozatos sztrájkokat, szükségállapotot, titkosszolgálati akciókat és más hasonló eseményeket követően – szóval mindazok után, ami egy zsarnok bukását szokta kísérni – Iránban általános választásokat tartottak. Egy Mossadegh nevű, populista politikust szavaztak meg miniszterelnöknek. Mossadegh első dolga volt, hogy a BP olajmezőit államosítsa.

Annak ellenére, hogy saját hazai államosítási politikájával maga a brit munkáspárti kormány nyújtott példát Irán számára, most azonnal Blimp ezredes(Ultranacionalista angol karikatúrafigura, a butaság szimbóluma) indulatával hívta segítségül hadihajóit. A külügyminiszter, a hadügyminiszter és különböző magas rangú katonai tanácsadók valamennyien katonai akciót sürgettek az olajmezők visszafoglalására. A brit flottát Irán partjaihoz küldték járőrözni, hogy az olajexportot megakadályozzák. Akciókészültségbe helyezték az egyik ejtőernyős dandárt is. A Fehér Házban azonban Truman elnök nagy piros jelzőlámpával megálljt parancsolt az Atlanti-óceán túlpartjáról. Erre a britek meghátráltak. Erről a katonai kalandról ugyan lemaradtak, néhány évvel később, 1956-ban azonban látványosan kárpótolták magukat, amikor megszállták Egyiptomot, hogy elfoglalják a Szuezi-csatornát.

Szóval Szaddám Husszein 1980-as iráni, majd 1990-es kuvaiti inváziói során nem először fordult elő, hogy egy közel-keleti országot az olaj miatt szálltak meg. Ilyenkor az emberben önkénytelenül is felmerül a kérdés, vajon a 2003-as iraki inváziót lelkesen támogató britek közül hányan tudták, hogy egy korábbi brit kormány megszállással fenyegetett meg egy közel-keleti országot, mert az saját olaját államosította, aztán meg is szállt egy másik közel-keleti országot, mert az államosította az olajszállító tankhajók által használt csatornát, amely saját területén feküdt?

És mi történt Mossadegh úrral? Nem sok jó. A CIA puccsal szabadult meg tőle, amit nem egészen egymillió dollárból össze tudtak hozni.178 Sokkal olcsóbb és sokkal kevésbé mocskos, mint egy háború. Miért nem ezt próbálták meg Szaddám Husszeinnel is?

AZ OLAJKARTELLEL SZEMBEN AZ OLAJTERMELŐ ORSZÁGOK IS KARTELLBE SZERVEZŐDNEK: 1960–1972

Az 1930-as, 40-es és 50-es évek során hatalmas mennyiségű olajat találtak a közel-keleti olajországokban. Az olajvállalatok baráti titkos kartelljükön keresztül elég pénzt tudtak kinyerni felfedezéseik finanszírozásához, hogy aztán a szegény helyi törzsfőnököket a világ leggazdagabb embereivé tegyék. De még így is csak alamizsnát fizettek ahhoz képest, amit saját maguk kerestek, amikor Amerika és Európa már teljesen olajfüggővé tett lakosságának adták el az olajat. Az olajtermelők is tudták ezt, és 1960-ban kezdtek próbálkozni a helyzet megváltoztatásával. Szaúd-Arábia, Irán, Irak, Kuvait és Venezuela megalapították az Olajexportáló Országok Nemzetközi Szervezetét, amelynek a rövidített neve OPEC (Organization of the Petroleum Exporting Countries). A többi olajtermelő ország később csatlakozott a szervezethez.

Az volt a céljuk, hogy összehangolt akció keretében emeljék az árat. Mindazonáltal civakodó szövetségeseknek bizonyultak, és ezért hosszú időbe telt, amíg igazi szerevezetté váltak. Nem segítette őket az a tény sem, hogy Amerika akkor még nem érte el saját olajtermelésének csúcspontját, és így messze nem volt akkora szüksége importra, mint később, az 1970-es években és azt követően.

1967-ben Izrael megszállta a Sínai-félszigetet. Előre megjósolhatóan az arab államok őrjöngtek a dühtől. Elhatározták, hogy – ők nevezték így – az "olajfegyverhez" nyúlnak: koordináltan lejjebb csavarják, vagy ha kell, el is zárják az olajcsapokat. Mielőtt azonban esély lett volna arra, hogy az embargó hatása érződjön, Irán és Venezuela megszegte azt. Egy korábbi Exxon-igazgató így foglalta össze az akkori időkre jellemző hozzáállást. Az Exxon, mondta az igazgató, "biztosra vette, hogy az arabok sose tudnak összefogni. Az arabokról ugyanis az Arábiai Lawrence alapján alkottak képet maguknak." Nos, az Exxon tévedett.

AZ ELSŐ OLAJSOKK: 1973

Az egész alábbi beszámoló során érdemes végiggondolni, hogy vajon hogyan alakult volna a történelem, ha a Nyugatnak a valamennyire már nyugatiasodott Szaúd királyi ház helyett egy fundamentalista szaúdiakból álló rezsimmel kellett volna tárgyalnia, akik úgy gyűlölték volna az USA-t és Nagy-Britanniát, ahogy azt ma az átlag szaúdi polgárok teszik.

1971-ben az OPEC-országok megállapodtak, hogy végre ugyanazt a nótát fújják. Időközben az USA hazai olajtermelése éppen elérte csúcspontját, és hanyatló ágba lépett. Egy Teheránban rendezett értekezleten az OPEC-országok olajminiszterei egy meglehetősen jelentős olajáremelésben egyeztek meg. A vállalatok és a kormányok alig tehettek ez ellen valamit. A miniszterek, a kellemes modorú és bölcs Szaúd-arábiai Jamani sejk vezetésével arról is beszéltek, hogy ismét az olajfegyverhez nyúlnak, ha úgy hozná a szükség. Jamani mesterien tudott egyensúlyozni. Az volt a célja, hogy az olajvállalatoktól részesedést vívjon ki: hiszen viszonyuk egy felbonthatatlan házassághoz hasonlított, ahogy ő fogalmazta.

Az iráni sah lelkesen csatlakozott. 1973-ban azt nyilatkozta a New York Timesnak, hogy az olajár jelentős emelése elkerülhetetlen és indokolt. "Önök 300 százalékkal emelték a búza árát, amit nekünk adnak el, és hasonló a helyzet a cukorral és a cementtel is […] Önök nyersolajat vásárolnak tőlünk, majd finomított petrolkémiai áru formájában adják el újra nekünk, de százszoros áron, mint amennyiért tőlünk vették […] Akkor szerintem az a tisztességes megoldás, ha mostantól Önök is többet fizetnek az olajért. Mondjuk tízszer annyit, mint eddig."

1880 óta hat olajárrobbanás fordult elő, valamennyi 1973 után. Az 1. ábrán (31. oldal) ezeket mutattuk be, az olajárak az akkori és a 2003-as dollár értékében vannak feltüntetve. Ahhoz, hogy a jelenlegi olajárkrízis hatását megértsük, valamennyi korábbi árrobbanást és azok következményeit is meg kell értenünk. Az ábrán az árrobbanások meg vannak számozva, így egyenként vehetjük sorra valamennyiüket.

1973-ban Izrael és szomszédai a jom kippuri háborúban mentek egymásnak. Most elsőként Egyiptom és Szíria támadott, azt a területet próbálták meg visszaszerezni, amit Izrael 1967-ben foglalt el. Az egyiptomi elnök, Anvar Szadat értelmes vezető volt, és rábeszélte Fejszál szaúdi királyt, hogy az egyiptomi csapatokat az olajfegyverrel támogassa. Az akkori amerikai elnököt, Richard Nixont a már fortyogó Watergate-botrány kötötte le – kiderült, hogy az elnök amatőr betörőket hatalmazott fel, hogy a demokraták főhadiszállásán poloskákat helyezzenek el. A botrány azzal fenyegette Nixont, hogy vád alá helyezik, és így semmit sem tett a szaúdiak lecsillapítása érdekében. Fejszál ezért – a többi közel-keleti olajországgal együtt – embargó alá helyezett minden az Egyesült Államokba és Hollandiába irányuló olajszállítást, és arra ösztönzött, hogy csökkentsék az olajszállítást azokba az országokba is, amelyek az arab országokkal barátságtalanul viselkedtek.

A szaúdiak csak néhány hónapig forgatták olajfegyverüket. Az embargó legrosszabb pontján a világ olajkínálatában csak napi 4,4 millió hordós kiesés jelentkezett egy olyan piacon, ahol mintegy napi 50 millió hordót fogyasztanak, vagyis a teljes fogyasztás körülbelül 9 százalékkal csökkent.180 Még ez a kicsi kiesés is elég volt azonban ahhoz, hogy óriási pusztítást okozzon. Annak ellenére, hogy mai áron számolva is olcsóbb volt az olaj akkor, mint a könyv írásának idején, az embargó világszerte sokkhullámokat gerjesztett. Az azonnali gazdasági összeomlástól való rettegés a semmiből tört elő. Féktelen fogyasztói felvásárlás kezdődött, ami tovább nehezítette a helyzetet. Az amerikaiaknak és az európaiaknak történelmük során először kellett sorba állniuk benzinért. Németországban megtiltották az autós közlekedést vasárnapokon, és kószáló turisták jelentek meg az üres autópályákon. Az Egyesült Királyságban, ahol az olajár-emelkedés egybeesett a szénbányászok sztrájkjával, a kormánynak háromnapos munkahetet kellett bevezetnie, mert nem volt elég energia az országban a normális ötnapos munkahét ledolgozásához. Az Egyesült Államokban 55 mérföld/óra sebességkorlátozást vezettek be országszerte, hogy segítsék a fogyasztás csökkentését, a fogyasztók pedig a Buickokról a kisebb japán importautókhoz pártoltak át.181 Az áramkimaradások mindennapi realitássá váltak.

Az olaj valóban fegyverré változott. Az embargó csak néhány hónapig tartott, mert a szaúdiak afölött érzett dühét, hogy az amerikaiak Izraelt támogatják, lecsillapította az a félelem, hogy embargójuk globális gazdasági válságot indukálhat, amely nekik és mindenki másnak is ártalmas lesz. Ahogy Jamani sejk fogalmazta meg a Nyugat számára: "ha Önök tönkremennének, akkor mi is".182 Az 1973-as embargót ijesztő recesszió követte, a világgazdaság azonban nem billent át depresszióba.

Az akkori idők Közel-Kelettel kapcsolatos geopolitikája őrült módon pont a fordítottja volt a mai időkének. Ahogy a benzinre várakozók oszlopai nőttek az Egyesült Államokban, az amerikai kormány invázióval fenyegette meg Arábiát. A kormányok szorított helyzetükből gyakran próbálnak háborúval kitörni. A Nixon-kormány tudta, hogy ebben a kardcsörtetésben a hazai nehézségek miatt igen érzékeny hallgatóság előtt játszik. Ahogy az USA Hadügyminisztériumának képviselője fejtette ki: "A Tengerészeti Háború Kollégiumában sok olyan ezredessel lehet találkozni, akik azt hangoztatják: »Visszaültetjük a tevéikre azokat az átkozott rongyosokat.«" A brit kormány – a titkossági tilalom alól később feloldott dokumentumai szerint – már olyan messzire ment, hogy kiszámolta, mennyi katonára lesz szüksége az akció lebonyolításához: két dandár a szaúdiak, egy-egy meg Kuvait és Abu Dhabi elintézéséhez.183 Ahogy az amerikai hadügyminiszter, James Schlesinger később nyilatkozta: "Katonailag el tudtuk volna foglalni valamelyik arab államot. És az akció terve valóban meg is ijesztette és feldühítette őket. Itt azonban nem egyszerűen színlelt bátorságról volt szó. Az akciót egyértelmű figyelmeztetésnek szántuk. Azt hiszem, ’73 után az arabok meglehetősen tartottak ettől."

Nyilvánvalóan már 1973-ban is emiatt aggódtak. A szaúdi király nemzeti gárdáját arra utasította, hogy készüljenek elő a kritikus olajipari létesítmények felrobbantására, ha bekövetkezne az amerikai invázió. A király határozottan el volt szánva még egy ilyen megalázó lépésre is. Akitől ez az információ származott, azt is elmondta, hogy az USA-nak egy évbe került volna az ország teljes termelési kapacitását helyreállítani. 185 Milyen nagy a kontraszt, ha ezeket az eseményeket az 1991-es első öbölháborúval hasonlítjuk össze. Ugyanis a kuvaiti olajmezőket a megszálló Szaddám Husszein – és nem a hivatalban lévő kormány – robbantotta fel, amikor az idősebbik George Bush elnök csapatai közeledtek.

Vajon mit tenne az Egyesült Államok ma, ha a Szaúd királyi házat olyanok döntenék meg, akik dühösebbek Sam bácsira, mint amennyire Fejszál király volt 1973-ban? Olyanok, akik talán a kínaiaknak és az indiaiaknak adnák el inkább az olajat, ahol magasan szárnyal a kereslet, a Nagy Sátán pedig tűnjön a pokolba? Vajon milyen beszélgetés folyna a Tengerészeti Háború Kollégiumában és a republikánus pártban ma, ha ez valóban megtörténne?

Nem szükséges az 1973-as eseményeket felidéznünk, hogy választ adhassunk erre a kérdésre. Ami egyébként nem lenne megnyugtató.

AZ ELSŐ OLAJSOKK KÖVETKEZMÉNYE: az olajbirodalom meginog

A magas olajárakkal az a helyzet – a dolgok akkori és jelenlegi állása szerint –, hogy szinte mindenkinek gazdasági nehézséget jelent, kivéve persze az olajvállalatokat. Az olajhiány az 1973–1974-es hideg tél során egyre nőtt, az olajbirodalom viszont rekordnyereségről számolt be. Az Exxon 2,5 milliárd dolláros egész évi profitjával, bármely vállalattal összevetve, minden idők világrekordját állította fel. Ez nagy felháborodást keltett a fogyasztók között. Az olajvállalatok agresszív hirdetési kampányba kezdtek, hogy hatalmas profitjaikat igazolják. Azzal érveltek, hogy a költséges új feltárásokat a profitból finanszírozzák. A Mobil azonban mindezt az igyekezetet azzal tette tönkre, hogy félmilliárdos profitját nem az olajiparba, sőt még csak nem is az energiaszektorba forgatta vissza: hanem egy áruházláncot vásárolt.

A közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az amerikaiak nem hittek a vállalatoknak. A problémákért inkább őket vádolták, mint az arabokat. Egy szellemes és népszerű hajtókajelvény jelent meg az utcákon: "Vádoljátok be Nixxont" (Nixon elnök nevében a dupla xx az Exxon vállalatra céloz).

1974 márciusában befejeződött az embargó, nem sokkal később annak rendje és módja szerint Nixon lemondott. Elkezdődtek a komoly bírósági vizsgálatok. A vállalatokat a legélénkebb támadások a kivizsgálásokkal foglalkozó állandó albizottságban tartott meghallgatásokon érték, amelyeket "Scoop" Jackson szenátor vezetett. Kérdésekre adott válaszaikkal a "hét nővér" képviselői gyászosan leszerepeltek, amit a televízió is közvetített. "Az amerikai nép tudni akarja, vajon ez az úgynevezett energiaválság csak ürügy volt-e – füstölgött Jackson –, amely arra szolgált csak, hogy elfedje az árverseny fő forrásának kiküszöbölését – a függetleneket; hogy emeljék az árakat; hogy hatályon kívül helyezzék a környezetvédelmi törvényeket." A szenátor következetes hivatkozása az "obszcén profitokra" új nemzeti jelszót adott az amerikaiaknak.

Hihetetlen módon az amerikai kongresszus 100 szenátora közül 45-en szavaztak az olajvállalatok átszervezésére. Ennek során az integrált vállalatokat egymástól teljesen független vállalatokká választották volna szét, amelyek önállóan folytatták volna az olaj termelését, szállítását, finomítását és eladását. Az olajipar képviselői csonkításnak nevezték az átszervezést, ami valóban az is lett volna.

Mire az arab olajembargót feloldották, az amerikai autógyártók elkezdték üzemeiket kisebb méretű autók gyártására átállítani. A várostervezők kezdték komolyan fontolóra venni a tömegközlekedési megoldásokat. Az elővárosi ingatlanok árai a padlóig zuhantak le. Mindezek olyan fejlemények voltak, amelyek abban az időben kimozdíthatták volna az USA-t a közel-keleti olajtól való függőségből. És ugyanakkor nem lebecsülhető változást okozhattak volna az üvegházhatású gázok további kiáramlására.

1973-at követően a vállalatok kacérkodtak a komoly változtatás gondolatával. Már akkor is egyre nehezebben találták meg és termelték ki az olajat. 1975-ben termeltek ki először olajat a viharos Északi-tengeren, a felfedezéstől azonban hat év telt el a termelés kezdetéig. 1976-ban az egyik legnagyobb olajvállalat igazgatótanácsa egy tervdokumentációt tárgyalt meg, amely arra figyelmeztetett, hogy "a magán olajvállalatok jövője sokkal bizonytalanabb, mint korábban. Az a tendencia, hogy a termelési folyamat elejét állami kézbe adják át, folytatódni fog […] Direkt vagy indirekt állami részvétel várható azonban a termelési folyamat későbbi szakaszaiban is."186 A vállalatok továbbra is nagyon sokat költöttek az olajlelőhelyek felkutatására. Ugyanakkor először fordult elő, hogy hatalmas összegeket kezdtek el teljesen más területekre áthelyezni. A szén, a vegyi anyagok és a réz szerepeltek azok között az áruk között, amelyekbe beruháztak. A Shell és a Gulf még a nukleáris erőművek területén is komoly beruházásokat hajtott végre. Idővel ezekből a változatos próbálkozásokból csaknem valamennyi kudarcba fulladt. Abban az időben az olajipari szakemberek az alábbi mottót gyakran ismételgették nekem: "Mi az olajüzletben dolgozunk, és ez az, amihez értünk. Ezért kell a saját termékeinkhez és a saját üzletágunkhoz ragaszkodni." És az 1980-as évektől kezdve pontosan ezt is tették.

A történelem azonban azt mutatja, hogy az olajvállalatok is rákényszerülhetnek a változtatásra.

A FELBONTHATATLAN HÁZASSÁG: 1974–1978

Az embargó első három hónapja során az USA benzinfogyasztása több mint 7 százalékkal csökkent. Amint azonban vége lett az embargónak, a fogyasztás rögtön a korábbi szintre állt vissza. A Kongresszusban ismét eluralkodott az apátia. Az olajválság idején az amerikai parlament csaknem nyolcszáz, energiával kapcsolatos törvénytervezettel foglalkozott. Ezek közül számos arra irányult, hogy javítsa a megújuló energiaforrások, a megújuló üzemanyagok és az energiahatékonyság távlati lehetőségeit. Mindazonáltal 1974 júliusára csak nyolcból lett törvény, és ebből kettő foglalkozott a környezetszennyezési törvények és az Alaszkán keresztül haladó olajvezeték megnyitásának felfüggesztésével. Ford ült ekkor a Fehér Házban, akinek neve passzolt rendelkezéseihez. Csaknem felére csökkentette annak a törvénynek a költségvetési támogatását, amely a városi tömegközlekedést szándékozott elősegíteni. Nem sokkal ezután – hogy az autólobbi kedvében járjon – kijelentette: "michigani vagyok és a nevem Ford".

Az USA Értékpapír és Tőzsde Bizottsága, miközben a "nővérek" politikai "hozzájárulásait" vizsgálta, 1975 áprilisában arra kényszerítette a Gulf vállalatot, vallja be, hogy 1960 és 1973 között, vállalati tőkéből több mint 10 millió dollár "hozzájárulást" ajánlott fel az Egyesült Államokban és külföldön, gyakran illegálisan. Az Exxonnak meg külföldi "politikai hozzájárulásait" kellett beismernie. Ezek a megvesztegetések – azok között az óriási összegek között, amelyekkel ezek a vállalatok üzleteltek – az ellenőrök, a részvényesek ezrei és a washingtoni törvényhozás vizsgálódásai ellenére is évekig rejtve maradtak, mert vállalati labirintusokban és áttekinthetetlen számlákon bujtatták el ezeket.

1975 májusára az Exxon megelőzte a General Motorst és így a világ leghatalmasabb cége lett. A Fortune magazin első hét helyén az öt "nővér" a General Motorsszal és a Forddal osztozott. Az alapigazság most már világosan látszott. Az olyan válságos időkben, mint amilyen az iráni konfliktus vagy az olajembargó bevezetése voltak, a kormányok siettek felfüggeszteni trösztellenes törvényeiket, később meg rájöttek, hogy képtelenek újból alkalmazni azokat. Senki sem tudta, mit kezdjen egy olyan kartellel – amelyik Jamani sejk szavait használva – "felbonthatatlan házasságként" működött a transznacionális vállalatok és a külföldi termelők kormányai között.

A MÁSODIK OLAJSOKK: 1979–1981

A perzsa sah – aki egyre ellenségesebb hangulatú országában türelmetlenül igyekezett őrült álmaiból egy egész lajstromra valót megvalósítani – olyan kijelentéseket kezdett hangoztatni, hogy az olaj ára akkor sem lenne túlságosan magas, ha egy hordót 100 dollárért árusítanának. Kedvenc érve volt, hogy a Coca-Cola is 89 dollárba kerül hordónként. A szaúdiak másképp látták a helyzetet. Nem akarták az olaj árának emelését túlzásba vinni. Jamani gyakran mondogatta, hogy milyen kevés hiányzik ahhoz, hogy a Nyugatot alternatívák keresésére kényszerítsék. 1981-ben bátorkodott kijelenteni, "ha arra kényszerítjük a nyugati országokat, hogy komoly összegeket invesztáljanak alternatív energiaforrások keresésébe, akkor meg is fogják tenni. Csak egy 7–10 éves időszakra lesz szükségük, és olyan mértékben csökken majd az olajtól mint energiaforrástól való függésük, amely már veszélyezteti Szaúd-Arábia érdekeit."

7–10 év? Ha akkor meg tudtuk volna csinálni, akkor most biztosan képesek vagyunk rá.

Időközben Iránban kitört a forradalom. Annak ellenére, hogy a sah titkosrendőrsége kegyetlenebb volt, mint az apjáé, és fegyveres erőit a létező legjobb amerikai és brit felszereléssel látták el, a sah 1979 elején megbukott. Szaúd-Arábia és Kuvait királyi családjai a mai napig hálaimát mondanak, hogy az iráni példából nem lett precedens, tudniillik hogy a fundamentalisták nem döntötték meg a zsarnok királyokat. Oszama bin Laden és követői azonban biztosították őket, hogy hiába imádkoznak, mert semmi garancia, hogy imáik eredményesek lesznek.

Az iráni olajtermelés kétségtelenül esett a forradalom alatt, mire az olaj ára megint megemelkedett. A hordónkénti ár, mai pénzben számolva, több mint 80 dollár lett (a 2-es csúcs az 1. ábrán, a 31. oldalon), ennek eredményeképpen az 1979-es olajsokk a valaha előfordult legsúlyosabb válságnak bizonyult. Tovább is tartott, mint az első. A krízist súlyosbította, hogy az új iraki vezető, Szaddám Husszein, 1980-ban vakmerően megszállta Iránt – az akcióval olajat akart zsákmányolni –, mert arra számított, hogy a Khomeini ajatollah iráni hatalomátvételét követő belső káoszt kihasználhatja. Husszein azonban elszámította magát. Az irániak lelkes ellentámadása során fanatikus fiatalok vetették magukat Szaddám ágyúi elé. A háborúban végül az irakiak olajtermelése is jórészt tönkrement. Mindkét ország olajkészleteinek lerombolása egészen 1981 végéig magasan tartotta az árakat.

Ebben a válságban, hasonlóan az elsőhöz, az olajtermelés csak kis mértékben csökkent. Utólag persze könnyű okos lenni, mégis hihetetlennek tűnik, hogy a nem kommunista országok nettó termelésének már napi 2 millió hordós csökkenése is – azalatt, amíg a forradalom 1979 első negyedében lezajlott – milyen gazdasági felfordulást okozott. Pedig a kiesés a globális össztermelésnek csak mintegy 4 százalékát tette ki. Akkor miért emelkedett az ár 13 dollárról hirtelen 34 dollárra? Erre a kérdésre jórészt egy meglehetősen emberi tulajdonságban keresendő a válasz: egyszerűen pánik tört ki.

Ezt a tényezőt azért szükséges hangsúlyoznom, mert amikor az olajkínálat kicsit is leapad, hajlamosak vagyunk valamennyien pánikba esni.

Senki sem tudta, vajon az iráni fundamentalista puccs átterjed-e más közel-keleti olajtermelő országokra, vagy hogy az új vallási fanatikusok hogyan játsszák majd ki az olajkártyájukat. Így mindenki olajat spájzolt be: a vállalatok, a nagyigényű kereskedelmi fogyasztók, az olajkereskedő vállalatok és a lakossági fogyasztók egyaránt. A világ hamarosan egy komplex ördögi körbe zárta be magát. A benzinért megint hosszú sorokban kellett várakozniuk az amerikaiaknak, miközben egy becslés szerint az alapjáraton napi 150.000 hordónyi olajat pazarló autóikban várakoztak.

A bekövetkező globális recessziót ezúttal infláció is kísérte. A szavazók – akik nem értették a komplex összefüggéseket – egyaránt vádolták az olajipari óriásokat és a kormányokat. Az 1979-es krízis volt a vég kezdete az akkori amerikai elnök Jimmy Carter számára. Az új energiaspórolási kényszert Carter "morális háborúnak" nevezte. Ösztönözte egy nemzeti szintetikus üzemanyagprogram beindítását, felszólította az amerikai autóipart, hogy növeljék autóik átlagos üzemanyag-hatékonyságát, követelte, hogy az épületekben az energiahatékonysági standardokat vegyék figyelembe, és napenergia-elemeket helyezett el a Fehér Ház tetején. Népszerűségét egyik kezdeményezése sem növelte. Carter elvesztette az 1980-as választásokat Ronald Reagannal szemben, aki az olajipar megbízható barátja volt, és aki a Fehér Házból eltávolította a napelemeket.

A válság 1981 végén, az 1. fejezetben megvitatott okok miatt ért véget. Először is, a szaúdiak – akik megint globális gazdasági depressziótól féltek – elkezdték keményen pumpálni az olajat, hogy a kieső iráni és iraki olajkészleteket kompenzálják. Másodszor, akik eddig olajat halmoztak fel, most kezdték tartalékaikat felszabadítani, amelynek eredményeképpen elárasztották a piacot. Harmadszor, a hatalmas alaszkai és északi-tengeri felfedezésekből is elkezdett az olaj áramlani – mivel ezek kétségkívül nem közel-keleti források voltak, sokkal megbízhatóbbnak számítottak.

Ahogy már korábban említettem, a közeledő energiaválságban a fenti megoldások közül egyikre sem számíthatunk: a szaúdiak nem tudnak gyorsabban pumpálni, mint ahogy azt 1980-ban tették, tartalékkapacitás sehol sincs, felhalmozott olaj alig van, és kicsi a valószínűsége az olyan nagyságrendű új felfedezéseknek, amelyek képesek a gyorsan növekvő globális keresletet kielégíteni. Éppen elég nagy gondban voltunk akkor is, de ha beüt a következő olajkorlátozás, sokkal nagyobb bajban leszünk.

1980. február 4., Oxford, Egyesült Királyság

Kikászálódom az ágyból a fagyos szobába. A padlót az ágy körül az előző este használt gyertyák viasza borítja. Megint nem volt áram, és még most sincs. Kicsi Jess már ébren van, széldzsekibe bugyolálva játszik a babáival és magában énekel. Bekapcsolom a rádiót, hallgatom a "Mai nap" programot, miközben teát készítek. Megint feszültséggel telt hangok próbálnak nyugalmat színlelni, mégsem képesek leplezni a felszín alatt háborgó indulatokat. Miniszter úr, miért nem tudják a világítást és az ország működését biztosítani? Azért, mert az olaj ára az egekbe szökött. A bányászsztrájk hatása romboló. Mindennek az OPEC és a szakszervezetek kapzsisága az oka. Nem a mi hibánk.

Tisztelt szakszervezeti bizalmi úr, miért pont akkor sztrájkolnak, amikor térdre rogyott az ország? Azért, nagyokos riporter úr, mert be akarják zárni a bányákat, és el akarják venni a munkánkat, hogy aztán a gázipar embereit alkalmazzák helyettünk.

Átgondolom a reggeli teendőket. Biciklivel viszem Jesst iskolába. Aztán rohanás, hogy elkapjam a londoni vonatot, mindig reménykedve, hogy nem késik majd, és első órámra időben odaérek. Mostanában ez komoly probléma lett, de az összes hozzám hasonló ingázó számára is, akik a Királyi Bányaiskolában tanítanak. Senkinek sem lehet azonban oka panaszra. Hiszen mostanában annyi tanácsadóra van szükség. Egy ellenőrzés hamar kiderítené, hogy gondok vannak a tanárok oktatás iránti elkötelezettségével. Az olajvállalatok mindenütt feltárásokat végeznek. A geofizikusok a szeizmikus mérések finomításával segítik őket. Az összes geokémikus forráskőzeteken dolgozik. Még a paleontológusok is a Nagy Olajiparhoz csatlakoznak, hogy isten háta mögötti vidékeken rétegtani minták korát határozzák meg. Csak a diákokat sajnálom. Biztosan másodrangú állampolgárnak érzik magukat.

Elnézem, ahogy fagyos kezeimre fújva, gőzölögve áramlik meleg leheletem. Aztán, durr! A szomszéd szobából robaj hallatszik; reccsenés, csattanás és puffanás hangja keveredik. "Apa!" – hangzik a kétségbeesetten síró kiáltás. Berohanok. Kicsi Jess ott áll széldzsekijében, és nézi a mennyezetet, amely kékre fagyott bokái körül hever a földön. A folyamatosan csöpögő víz sárrá dagasztja a törmelékrakást. A vízvezetékek szétrepedtek a tetőn. Fűtés nélkül befagytak, és a jég szétfeszítette őket.

Ma se előadást, se konzultációt nem tartok az Imperial College-ben.

A KIZSÁKMÁNYOLÁS ÉVEI: 1981–1990

A Goldman Sachs cég az 1960-as évektől kezdve analizálta az olajipar történetét, és megállapította, hogy kizsákmányoló és beruházási fázisok váltják egymást, az előbbi az alacsony, míg az utóbbi a magas olajárak idején jelentkezik. Az 1960-as évek során végig – amikor alacsonyak voltak az olajárak – az iparág a korábbi évtizedek hatalmas felfedezéseiből táplálkozott, miközben a következő generáció infrastruktúrájának létrehozására nem hajtott végre jelentős beruházásokat. Ezt követően egy tízéves beruházási fázis kezdődött 1973-ban, amit az első olajsokk magas olajárai indukáltak, és amit aztán a második olajsokk nyújtott meg. Annak az infrastruktúrának a legnagyobb része, amit az olajipar ma is használ, ezekben az években alakult ki. Ez a fázis 1983-ban ért véget. Egy négyéves, 1983-tól 1986-ig tartó, átmeneti időszak után egy újabb kizsákmányoló fázis kezdődött, amely tizenöt évig tartott. Ebben az időszakban a beruházások szintje az 1970-es éveké alatt maradt.190 Ahogy korábban már láttuk, a Goldman Sachs véleménye szerint egy várhatóan bekövetkező jelentős infrastruktúrakorlátozás magvait, ha akaratlanul is, de ebben az időszakban vetették el. Ez azt jelenti, hogy a gondok akkor is jelentkeznének, ha nem feltételeznénk, hogy a korai tetőzés már a látóhatáron dereng.

A globális felmelegedés történetének magvait is ekkor vetették. A látható virágzás az 1990-es években következett be, amikor az IPCC Első tudományos felmérése megjelent, illetve amikor nemzetközi tárgyalások kezdődtek egy olyan szerződés kidolgozására, amely a klímaváltozás veszélyeinek elhárítására irányult. Ettől a ponttól kezdődően – a rendelkezésre álló ismeretek miatt – az olajfelhasználást nem szemlélhettük ugyanúgy, mint korábban. Az 1990-es évektől eltelt időszakot azért nevezem a cinkosság éveinek, mert ebben az időszakban már semmilyen mentségünk nem lehetett arra – sem kollektíven, sem individuálisan –, hogy a fosszilis fűtőanyagok tékozlását továbbra is folytattuk. Olajfüggőségünk miatt szándékosan nem változtattunk irányt, a nagyon világos korai figyelmeztetés ellenére sem, hogy tudniillik lassan életfeltételeinket is megsemmisítjük bolygónkon.

vissza

---

Tartalom:

Köszönetnyilvánítás

Előszó: A Kék Gyöngyszem története

Kimerülő olajkészletek

• Hiány
• Olajfeltárás
• A tetőpont
• Milyen súlyos a válság?

Az olajkészletek kimerülése egybeesik a globális felmelegedéssel

• Kimerülés az üvegházban
• Hogyan kerültünk ilyen slamasztikába, első rész: Mielőtt tudtunk róla
• Hogyan kerültünk ilyen slamasztikába, második rész: A cinkosság évei
• Mit lehet most tenni

Epilógus: A Kék Gyöngyszem jövője

Utószó

Jegyzetek

Név- és tárgymutató

Mértékegységek

Fontosabb rövidítések

ISBN-13 978-963-9664-87-6
304 oldal, B/5
Typotex kiadó
Ára 3.200,- Ft-tól indul, de lehet 20%-al olcsóbban is találni a neten

vissza