AntalVali.com

Nekem ezek jutottak eszembe hirtelenjében, ahogy elolvastam... Bevallom, a hozzászólásokat nem olvastam végig teljes alapossággal, csak átfutottam, lehet, hogy már megírták előttem mások is. Én nem akarok ítélkezni, már csak azért sem, mert érdekes módon, ahányszor ezt tettem, "visszaszállt" rám. Pl. mindenki csodálta az 1-1,5 éves lányomat, hogy milyen jó evő, megevett mindenféle egészséges ételt, amit elé tettek. Persze, gondoltam magamban, mert ÉN JÓL CSINÁLOM, én vettem a fáradságot, és főztem, szoktattam stb., bezzeg a többi anyuka meg nem figyelt erre oda. Aztán nálunk egyik napról a másikra minden "elromlott", és a jól evő lányom hirtelen rá sem akart nézni se gyümölcsre, se zöldségre... Az általam "nagyon lustának" minősített ismerős anyukát azóta nagyon megszerettem, és elkezdtem teljesen máshogy látni Őt, az életét, a családját, a lustaságát, és rájöttem, hogy megint csak ítélkeztem. Azokkal a csúnya száraz meg piros foltokkal nekünk is meggyűlt a bajunk, ekcémának hívják, és azelőtt jöttek, hogy bármiféle szilárd ételt látott volna a gyerkőc (és igen, én odafigyelek, mit eszem). A homeopátia meg oltáskivezetés csodákat művelt... Végül, de nem utolsó sorban: az anyaságban ÉS az önismereti terápián szerzett tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a legeslegfontosabb, az a szeretet, az odafigyelés és az elfogadás, amit a gyerek kap (vagy épp nem kap meg). Hiába gondolom én vagy bárki más, hogy a gyereknek pont az a jó, ha ilyen vagy olyan formában kapja meg a gyerek a szeretetet (pl. minden nap meleg étel, vagy egészséges étel, vagy épp minden hétvégén családi program vagy tudom is én), ha a gyerek másra vágyik... Ez a hozzászólásokból is átjött (meg az önismereti csoportban is rendszeresen): ha én nem kaptam meg otthon valamit, amire szükségem lett volna, akkor majd azt igyekszem megadni a gyerekemnek minden erővel. Csak közben ne felejtsem el észrevenni, hogy az a gyerek valójában mire is vágyik... Valamelyik hozzászólásban olvastam, hogy a mintával nevelünk. Én ezzel maximálisan egyetértek. Viszont ez nem csak az étkezésre igaz, hanem sokkal nagyobb volumenű dolgokra is: ha én folyamatosan szenvedek és lemondok az igényeimről, mondván a gyerekeimért teszem, akkor a gyerek azt fogja látni és megtanulni, hogy az élet egy szenvedés, mártíromság. Viszont ha boldog és kiegyensúlyozott vagyok, akkor ezt a mintát látja... És még valamit szerettem volna hozzátenni: úgy gondolom, hogy a hibáztatás (ítélkezés?) nem vezet előre. Nagy a valószínűsége, hogy aki eddig sem vette észre ezeket a tulajdonságokat magában, ettől sem fogja. Nem azért nem változtat rajta, mert eredendően rossz vagy "bűnös", egyszerűen csak nem tudatosul benne. Ez van, ettől Ő még nem rossz, és nem kell hibáztatni. Az arra hajlamosakban viszont bűntudatot kelt, ami ugyanúgy nem jó. Nem az a cél, hogy bűntudatunk legyen! (Ha másért nem, gondoljunk a mintára, amit ilyenkor mutatunk...) A cél a tudatosítás: Én ilyen vagyok (mondjuk önző). A következő lépés, amikor ezt már észre is veszem a különböző életszituációkban (pl. mikor összekapunk a párommal). Ezután jön az elfogadás, az önmagam elfogadása! Na és persze az, hogy megpróbálok változtatni, amin tudok... De ez egy nagyon lassú és nehéz folyamat, és a kulcspont az elfogadás. Ja és amit másokban hibának látok, vagy nem tudok elfogadni, azzal leginkább NEKEM van dolgom... (Ezt nem én találtam ki.) Ezért az önmagam elfogadása vezet végső soron mások elfogadásához is... (Ilyen szempontból az ítélkezés is lehet hasznos... önmagam számára :) Bocs, hogy hosszúra sikeredett :) Szeretettel, Vali