AntalVali.com

Szia Plútó, Csak egy félreértést szeretnék eloszlatni: "De Veled (és másokkal) ellentétben én úgy gondolom, hogy előrevisz az, ha időnként nevén nevezzük, szemlesütés nélkül kimondjuk a kényes dolgokat, és bízom abban, hogy ez lesz, akinek hasznára válik majd." Én egyáltalán nem gondolom, hogy hallgatni kéne a kényes dolgokról. Épp azért járok önismereti terápiára, mert itt kíméletlenül a szemembe kapom, és _nekem_ erre szükségem van, hogy tudatosuljanak bennem dolgok. Sőt sokszor én is megteszem ismerősök felé, vagy legalábbis erős késztetést érzek rá. DE... most már sokszor érzem azt, hogy 1. minek? 2. van-e jogom hozzá? Ha a másik nem akarja hallani, nem nyitott rá, még nem tart ott, hogy épp ezt meghallja, akkor ki vagyok Én, hogy megmondjam neki!? Na meg honnan tudhatom, hogy az az igazság, amit Én látok annak??? Egyre gyakrabban érzem azt, hogy ezt nem tudhatom... A másik része, hogy szerintem nem mindegy a módja a "megmondásnak". Ha a másik ember támadásnak veszi, akkor igazából semmi értelme nem volt az egésznek, mert onnantól kezdve úgyis bezár. Vagy azt kapom a fejemhez, hogy ez az Én igazságom, és Ő meg máshogy gondolja, és miért ne lehetne az igaz, amit Ő gondol. És ebben nagy igazság van... Egy szó, mint száz, Én próbálom gyakorolni az alázatot mások felé, vagy legalábbis tudatosítani magamban, amikor nem így teszek (sajnos túl sokszor). És ha van valami felismerésem, tapasztalatom stb, akkor azt úgy elmondani, hogy "Én ezt meg ezt érzem, gondolom, tapasztalom". Az okos ember ebből is megérti... Köszönöm, hogy válaszoltál! További szép napot! Vali