AntalVali.com

Egyet értek Mosolykával. Bár még nincs gyermekem, de jól emlékszem a saját gyerekkoromra. Én inkább nevelem majd a sajátomat Isten szeretetében, mint Isten félelmében. Igyekszem majd megtanítani, hogy Isten szereti őt és neki is szeretettel és tisztelettel kell viszonyulnia az emberekhez, a világhoz, Istenhez. Miért kellene félni Istentől????? Rám gyerekkoromban az édesanyám, ha nem is minden esetben, de tudott hatással lenni és szót fogadtam neki. A kamaszkorom is viszonylag enyhe lefolyású volt és értelmes felnőtt lett belőlem. És mindezt verés, vessző nélkül érte el. Elég volt komolyan, tiszteletparancsolóan rám néznie és tudtam mi helyes és mi nem. Ezzel szemben apám időnként igyekezett a "felnőtt módszerekkel" élni: sarokba állsz és csak mély, tiszteletteljes bocsánatkérés után jöhetsz ki onnan, esetleg elcsattan egy-két pofon vagy csak emeli a kezét. A mai napig vihogva emlékezünk ezekről a pillanatokról. Nem tudott tekintélyt kivívni magának. Felnőtt koromban tanultam meg őt elfogadni, szeretni, tisztelni. Annak a nevelésnek a hatására, amit anyutól kaptam vessző nélkül. Persze minden gyerek más és vannak helyzetek mikor kijár egy-két füles talán. De ezek a célzott helyzetek, melyeket a könyv ír őszintén apámat juttatják ezsembe és ő nem járt túl jól a módszerel. Egy érett felnőtt, igen, tudja hogy mekkora felelősség egy gyermek és hogy nem aszerint kell őket szeretni, amit ők gondolnak jónak maguknak, tehát nem hagyok rá mindent, mert még olyan pici, édes és jópofa. De ez tökéletesen kivitelezhető vessző nélkül is. Itt jut eszembe, hogy a Biblia egy csodás és érdekes olvasmány. És sokmindent nem feltétlenül úgy értelmezünk a mai nyelvhasználatunkkal, ahogy akkor azt gondolhatták. Talán a vessző sem kifejezetten fűzfavesszőt jelöl, amivel ütni kell. Távol áll tőlem, hogy a Szentírás szavait kérdőjelezzem meg. Talán csak mást értettek alatta, mint mi ma. Szép napot! Anita