AntalVali.com

A bloghoz még nem tudok állástfoglalni, nem azért, mert még nem vagyok anya, van elképzelésem, vannak elveim, amik szerintem szeretném majd nevelni a gyerekeim, ezek részben a saját gyerekkoromból hozott elvek, amik szerint én is nevelve voltam, részben ezeknek az elveknek az én meggyőződésemhez igazított formája és természetesen vannak egészen "új " mondhatni modern elképzeléseim, nézeteim a gyeremeknevelésről. A könyvbe még nem olvastam bele, még Plútó blogját sem olvastam el, ezért most csak a szocotthonhoz szólnék hozzá, csupán pár mondat erejéig. Mielőtt a blogra kerültem, kb. másfél évet dolgoztam egy ilyen szocotthonban, hívjuk inkább nyugdíjasotthonnak. Érettségi után felvettek az orvosi egyetemre, viszont jogra nem, ahova igazán szerettem volna bejutni, ezért úgy határoztam, hogy hagyom a sulit, inkább megyek dolgozni és munka mellett majd rágyúrok a felvételi tételekre és megpróbálok bejutni a jogi egyetemre.  Míg nem dolgoztam ott, addig én is kicsit elítéltem azokat, akik "berakják" szüleiket egy ilyen otthonba, aztán havonta egyszer rájuk néznek, hoznak valami csomagot, megkérdezik a nővérkéktől, hogy hogy "viselkedik" az anyuka/apuka és élik gondtalan életüket. Aztán ahogy telt az idő, beilleszkedtem a társaságba, a kolléganőim egytől- egyik idősebbek voltak mint édesanyám, flexibilisnek, tettrekésznek kellett lennem, hogy kizökkentsem az idősebb kolléganőket abból a "gödörből" és saját magam is abból a skatulyából, hogy a mai fiatal nővérkék már nem sokat érnek, mert szívtelenek, fegyelmezetlenek, nyavajognak és képtelenek normálisan kommunikálni a páciensekkel. De sikerült a dolog, a lakók is elfogadtak, az átlagéletkor kb.80-90 év között mozgott, képzelhetitek milyen nehéz volt elnyerni a bizalmukat, de a végén még meg is siradtak. Ezalatt a másfél év alatt változott a véleményem, az értékrendem, kemény lecke volt, hiszen hetente volt elhalálozás, és ez nem kórház volt, ahol jönnek-mennek az emberek, párn napig vagy hétig vannak bent, hanem nyugdíjasotthon, voltak nénikék/bácsikák, akiknek mi voltunk a család, nekem is voltak "kedvenceim"  és bizony megviselt mindegy egyes haláleset. Az utolsó szolgálatom olyan volt, hogy egész délelőtt azon tanakodtunk, vajon fel  merjük-e hívni az egyik néni gyermekeit, mert mi úgy látjuk, hogy már csak pár órája van hátra, de mi van, ha mégis tévedünk és feleslegesen megrémisztjük a hozzátartózókat? Végül is eldöntöttük, hogy felhívjuk a gyerekeket, mert lehet, hogy szeretnének az édesanyjukkal lenni, mikor eltávozik az élők sorából. Nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy felvegyem a kagylót és közöljem a hozzátartozókkal, hogy siessenek az otthonba, mert édesanyjuk haldoklik. De mire ezt kimondtam, a néni már meghalt és végignéztem, ahogy a gyerekei élesztgetik, mert nem tudtak elbúcsúzni, annak ellenére, hogy minden nap bejöttek az otthonba, etetgették, itatgatták, simogatták, masszíroztak, megfürdették az édesanyjukat (ez a mi dolgunk volt egyébként). Egy percig nem gondoltam azt, hogy hálátlan gyerekei lennének, mert "bedugták" az édesanyjukat egy otthonba. Tehetős embereke voltak, kb. a szüleimmel egyidősek, nem tehették meg, mégha lehet szívesen is tették volna, hogy otthon maradjanak éhbérért, valami szociális juttatásért, hogy otthon tudják ápolni az édesanyjukat. Akinek egyetemre járó gyerekei vannak, jelzáloghitelek stb... a nyakán, az nem teheti meg hogy 200 eurós juttatásért (sokat mondok) otthon marad beteget ápolni. És különben sem egyszerü feladat, fizikailag és lelkileg is kimerítő, főleg ha fekvőbetegről van szó. Épp ezért nem tartom a "szocotthont" pokolnak és azokat sem hálátlan gyerekeknek, akik arra kényszerülnek, hogy otthonba adják a szüleiket. Egyébként meg meg lehet hallgatni az "érintetteket" is, volt (nem kevés) olyan néni/bácsi, aki azt mondta, hogy jobb dolga még otthon sem volt. Az otthon nem kórház, a hozzátartozók minden nap bejöhettek, bármikor, haza is vihették a szülőket napokra, hetekre. 

A bölcsit sem tudom csípőből elítélni. Nem arról van szó, hogy valakinek "bejön" a gyerek lead irány meló, hanem valakinek ez jelent megoldást, nem kényelmit, lehet, hogy én is rászorulok, lehet másfél-két éves lesz a csemetém és úgy fogom érezni, hogy márpedig én úgy magara venném megint az ügyészi talárt, egy kicsit dolgoznék, kimozdulnék, megvalósítanám önmagam, a tárgyalóterembe nem vihetem magammal a gyerekem. Aztán anyagi vonzata  is van   dolognak, bár ebben én azt vallom, hogy legyen a férjem annyira tökös "gyerek", hogy nekem ne anyagiak miatt keljen fél-egy éves gyerek mellől dolgozni mennem. Viszont tudom magamról, hogy úgy lesz teljes az életem, ha nem csak a magánéletben leszek boldog és kiegyensúlyozott, hanem a szakmai életben is, elvégre ez volt az egyik álmom, hogy ilyen szép hivatásom legyen, ettől még nem leszek önző karrierista, aki bölcsibe dugja a gyerekét. Ha frusztrált leszek, azt a gyerekem is érzékelni fogja. Nem?