AntalVali.com

Első percben, és még 2 napig én is mélységesen fel voltam háborodva, hogy egy ilyen iromány napvilágot láthat.Azóta már aludtam rá jónéhányat, fogalmaztam a hozzászólásomat.Ugyanazt éreztem, mint a lusta anyáról szóló írásod kapcsán.Napokig csak ezen járt az eszem, tudtam,hogy írni fogok...de eszembe jutott, hogy milyen jól sikerült az első "provokációd".Soha annyi hozzászólás em érkezett, mint azokban a napokban, a "lusta anyára"Nem tudom szándékos volt-e, vagy csak véletlen(ezt nehezen hiszem ),hogy elsősorban a fenyítésről,a feltétlen engedelmességre nevelésről szóló részeket emelted ki.Mivel nem voltam lusta :) utánanézni,és napokig gondolkodni, rájöttem, hogy ez a könyv nem csak a verésről szól.Szó van benne a szeretetről, a család összetartásáról, a türelemről,következetességről, és még sorolhatnám a rengeteg emberi értéket.Ahogy túljutottam az idomításos, veréses részeken, a hátam borsózott attól, ahogy a családot a katonasághoz hasonlította az író, belegabalyodott a legyintés=vesszőzés magyarázásába, aztán arról írt, hogyan növeljük a náspángolás erősségét, ahogy nő a gyerek...hiteltelennek, önzőnek gondoltam az írókat.Aztán lassacskán körvonalazódott egy olyan nevelési módszer, aminek a gyakorlatát tanítani kellene a mai anyukáknak.Azt, hogy mindig figyeljük a gyermeket, azonnal reagáljunk, ha nem tetsző dolgot csinál, és ne várjuk meg, míg megtanulja "a füle botját sem mozdítani",és ne várjuk meg azt sem, amíg jól felidegesítjük magunkat, és indulatból jól elnáspángoljuk, elzavarjuk, megbüntetjük.Mert ez már tényleg fenyítés csupán, és nem nevelés.Ezt minden nap,minden órában, minden percben következetesen,fáradságot nem sajnálva, végezzük.Csak ez a vessző dolog, kétélű fegyver.Az arra nem alkalmasok kezében rosszul sülhet el. Elfolytás, megalázottság, gyűlölet,harag és agresszió,ami a nyomában jár. Mondjatok nekem egy olyan könyvet, ahol ennyi gyakorlati példa össze van gyűjtve arra, hogy milyen helyzetekben ,milyen módszer vált be!Nekem is van egy példám: kislányom, aki rettentő emocionális és empatikus lény (2 és fél éves) egy időben rászokott arra,hogy pofon ütött.Sokszor,nagyon sokszor játszódott le:én megfogtam a kezét, szomorúan mondtam neki,hogy ezt nem szabad, mert anyának nagyon fáj.A pofonok nem maradtak el.Aztán egyszer visszaütöttem(bocs a gyengébb idegzetűektől), de nem mondtam,hogy nem szabad, hanem csak mosolyogtam rá, mint ahogy ő is rám...csak egy kicsit bizonytalanabbul,de megint ütött.Én is,de mivel rendületlenül mosolyogtam, nem sírt(sajnáltam szegényt, mert nem voltam túl kíméletes),aztán már nem kaptam újabb pofont.Ez a jelenet még 1 vagy 2 alkalommal játszódott le, azóta se jutott eszébe anyát pofozni.Szóval én azt mondom, hogy olvassuk csak el magát a könyvet, és csak azután háborodjunk fel.De én nem vagyok biztos benne, hogy a mai világban nem lenne-e szükségünk néha arra a (varázs)vesszőre.Merthogy a csupasz kezünk csak simogatásra és ölelésre való.