AntalVali.com

Olyan jó olvasgatni a hozzászólásaitokat, nagyon sok gondolatot merítek belőle - köszönöm Nektek!

Jómagam meglehetősen ösztönösen nevelgetem a csemetéimet, könyvekre sosem támaszkodtam, kizárólag a saját belső érzéseimre. És ezek alapján minden bizonnyal sokszor csinálom jól és sokszor csinálom rosszul a dolgokat...  

Én úgy érzem, hogy helye van a nevelésben a szigornak, bizonyos határok megszabásának, méghozzá pici kortól kezdve. Ne gondoljatok itt nagy dolgokra, csak mondjuk olyasmikre, hogy megtanítjuk a kúszó-mászó babának, totyogó kicsi gyereknek, hogy ne tépje el az újságokat az asztalon, ne dobálja szét a CD-ket, ne szórja ki a virágföldet a padlóra. (Korábban már említettem, hogy nem tartom jó megoldásnak, ha mindent egyre fentebb pakol a szülő - nyilván a legféltettebb kincsek, vagy a potenciális veszélyforrást jelentő tárgyak kivételével). Ez sokszor nem egyszerű dolog - vannak kicsik akik ezeket az alapvető szabályokat símán elfogadják, de vannak, akik kézzel-lábbal tiltakoznak mindennemű korlátozás ellen. Nekem mindkét habitusú gyerekből megadatott egy   

Szerintem nagyon fontos ezeket az apróságnak tűnő dolgokat megtanítani nekik kicsi korban, mert úgy érzem, hogy valahol itt kezdődik az, hogy később egy nagyobb gyerek, fiatal felnőtt miképpen lesz hajlandó elfogadni a társas együttélés szabályait, mennyire tart tiszteletben másokat.

Nekem a nagyobbik fiam nagyon kemény dió volt. Ötödszörre is megcsinálta egymás után azt, amiért háromszor rosszallásunkat fejeztük ki, negyedszer pedig ráütöttünk a kezére. Ezt nem egyszer és nem kétszer, hanem sokszor! Mivel én magam túlságosan alkalmazkodó és szabálytisztelő vagyok, ezért kifejezetten csodáltam ezt a csepp gyerkőcöt, hogy milyen bátor és határozott, ahogy védi a saját akaratát... Nem szerettük volna betörni őt, mondjuk oly módon, mint ahogy ez a könyv leírja az erre vonatkozó módszereit, de mégis azt akartuk, hogy igenis fogadja el a határokat, amiket szabunk neki! 

Tudjátok mit tettünk? Kompromisszumot kötöttünk vele egy csomó dologban! Például, a lakás minden helyiségében, a létező összes szekrényben és komódban kapott egy kis fiókot/fakkot/rekeszt ami az övé volt  és ezeket boldogan használta. Így nem kellett semmitől sem kategórikusan eltiltanunk (elvégre a család teljes jogú tagja, nem?), és innentől kezdve elfogadta, hogy a többi fiókhoz/fakkhoz ne nyúljon!

De még így is voltak problémás dolgok - például a konnektor... Végső kétségbeesésemben megfogtam egyszer a gyerek kedvenc nyusziját, és bedugtam a konnektorba a mancsát, majd rászóltam, hogy nem szabad, és rá is ütöttem a plüssmancsra. Hát, ez teljes siker volt! Onnantól kezdve minden "nem szabad"-dolgot a gyerek a nyuszijával csináltatott meg, majd rászólt ő maga és ráütött a mancsára...  

Szóval, lehet fegyelmezni és korlátozni szeretettel is, csak elő kell venni a leleményességünket...

Amúgy én időnként nyakon csapom a fiaimat, ha éppen úgy jön ki a lépés, és nem érdekel, hogy ezt bármilyen nevelési elv helyesli vagy helyteleníti. Ezek amolyan visszakézből és gondolkodás nélkül leosztott maflások, amiből a gyerek azonnal tudja, hogy miért kapja, és helyrebillen. Utána megbeszéljük a dolgot, hogy rossz érzésük lehetőleg ne maradjon. De olyan is volt már, hogy elnézést kértem a nyaklevesért, mert bár jogos volt, de talán túlreagáltam, mert mondjuk fáradt voltam.... Mindig megértőek velem ilyenkor!!