Az első kalácsom!!

Az első sütisütés

Egy hónappal ezelőtt még otthon és a rokonságot sűrűn látogatva segítettem nagy szeretettel eltakarítani a maradék süteményeket, hogy a háziasszonyoknak megkönnyítsem a dolgát, és a süteményes tálakat, tálcákat, tányérokat, tepsiket idejében, még Szilveszter előtt eltudják mosogatni (hogy ezzel is helyet adjanak a szilveszteri sütiknek…).

Bő 3 hete már, hogy itt vagyok újra Norvégiában, és őszintén szólva a bolti legfinomabb kekszek is csak ideig-óráig tudják pótolni a finom hazai sütemények hiányát. Már beszereztem néhány egyszerűbbnek ígérkező sütemény receptjét, mert ősz óta terveztem, hogy sütni is meg kellene tanulnom, hogy még szebbé és változatosabbá tegyem az életemet, no meg a táplálkozásomat. Eddig nem szántam rá időt, de most ütött az óra! Újra támadásba lendülök a konyhában!!!

Most szombat délelőtt van. A recepteket böngészve választásom a fonott kalácsra esett. Nem csak azért, mert az összetevők közül minden meg van a konyhámban hozzá, hanem azért is, mert nagyon megtetszett a receptleírás egyik részlete: „Egy pici mézet teszek a tejbe és felfuttatom az élesztőt, de akkor is jó lesz, ha csak összedobálunk mindent. Egyébként nagyjából ezt is szoktam tenni. Beledobálok mindent a kelesztő tálba, a robotgép dagasztó karjával először alacsonyabb fokozaton, majd…” Nos, ez a „mindent bele egy tálba, oszt jóó lesz úgy is” megoldás nekem nagyon szimpatikus. És gyors. Ha hatékony is, akkor pedig egyenesen kiváló!

Még tegnap megvettem ami hiányzott hozzá. A tejszínnel kicsit gondban vagyok, mert a tejtermékek dobozaira általában csak norvégul van rajta, hogy mi micsoda. A gyümölcsjoghurtot, tejet, sajtokat még könnyű kitalálni a rajtuk levő színes rajzok, dekorációk által is, de ezekkel a tejszínféleségekkel már nem ilyen rózsás a helyzet. Ugyanis van többféle, és hiába lesem a norvég-angol szótáramat, az angol a tejszínt nemes egyszerűséggel „cream”-nek írja mindenhol. Kenjék a hajukra a cream-jüket, ezért utálom az angolt, mert nagyon primitív nyelv, és ha az ember fordítani szeretne, sokszor elég nagy fantázia kell ahhoz, hogy kitaláljuk, PONTOSAN miről is brekegnek… Mindenesetre vettem egy tejszín jellegű terméket is, reméljük szeretni fogja a kedves kalácstészta!

Mivel fokozatosan térek át a fehérliszt használatáról a teljes kiőrlésűére, -elég bátran így elsőre- felesben használtam a két lisztet. Azt már hallottam, hogy a lisztek között van bőven különbség a sütés szempontjából is. Hogy mi, az majd kiderül, ahogy kísérletezgetek később a sütéssel… Az élesztőt fel lehet futtatni, de itt azt írták, hogy mehet minden a tálba, és így is jó lesz, hát beleaprítottam az élesztőt is az egészbe. Mindent beleszórtam a tálba, és dagasztógép híján a dagaszd a magad kezével mozgalmat indítottam be anélkül, hogy a P. Mobil egyik dalát idézve megkértem volna valakit: „Dugjatok a kettőhúszba!”. Felvagyok villanyozva enélkül is. Először villával kezdtem el a homogenizálási folyamatot, és csak utána folytattam kézzel, majd negyed órán keresztül gyúrtam a masszát. Elég sűrű lett, de nem bántottam, bíztam a receptben meg a szerencsémben.

Dagasztás közben eszembe jutott, amikor gyerekkoromban egyik nagyanyámnál segítettem a süti elkészítésében. Valamilyen tésztát kellett kikevernem, és akkor hallottam először, hogy minél jobban kikeveri, kidagasztja az ember fia (vagy leánya) a tésztát, annál finomabb, jobb lesz a sütemény. És ha szeretettel, szívesen csináljuk, lelkünket is beleadva, akkor lesz a legjobb! Én beleadtam anyait, apait, hogy első kalácsom jó legyen, és dagasztás közben akkora szeretettel képzeltem el, ahogy jóízűen tepsivel a kezemben a rénszarvasbőrre telepedve olajlámpásom szelíd, barátságos és meleg fényénél eszem jóízűen első kalácsomat ma este… Remélem ezzel nem ijesztettem meg a tésztát.

Miután izmosra gyúrtam magamat is, az jutott eszembe, hogy a majdani páromnak nem kellene majd megengedni, hogy a sütiket, kenyereket ő maga gyúrja meg otthon, hiszen ezáltal a kelleténél jobban megerősödik, és ha esetleg pityókásan találok majd néha hazamenni, és kezei közé ragad, onnan már csak a Jóisten fog kimenekíteni…

Kész a tészta, letakartam egy konyharuhával, és várom, hogy dagadjon. Csak délután fogom kisütni, remélem addig szépen megkel!

22.30: Este 7 óráig hagytam a tésztát, hogy keljen, igyekeztem kellemes melegben tartani, mégpedig úgy, hogy a sütőbe tettem be, és időnként bekapcsoltam egy percre a sütőt, így tartva a meleget neki. Megkelt, szépen kidugta a fejét a tálból… Hét órakor úgy döntöttem, hogy nem fonott kalácsnak sütöm meg, hanem a kalácsok királyává teszem: MÁKOSkalács lesz belőle! Egyik nagy kedvencem. Nincs receptem a töltelékre, de kreáltam valamit…

Daráltam mákot, beletettem egy kislábasba, ráöntöttem a maradék tejszínt, mert másra úgysem használnám, így meg hasznosul. Daráltam egy kis zabpelyhet is hozzá, két adagot, mazsolát öntöttem bele, meg még egy kis tejet, és megmelegítettem. Nem tudom anyu hogy szokta a beiglibe, de arra emlékszem, hogy tűzön bütyköl vele valameddig… Ja, és mézet is tettem még bele.

Kettévettem a tésztát. Érdekes volt, nem tudom ez a normális-e, hogy mikor az edényből kiakartam venni, összeesett az egész akkorára, mint mielőtt elkezdett volna dagadni. Szépen fel volt puffadva, de összement a tapicskálástól. Mindegy, lesz, ami lesz! Mindent csináltam a magam feje után. Mivel itt nincs gyúródeszka, meg sodrófa sem, viszont találtam a sütőben egy méretes tepsit, erre szórtam egy kis lisztet, és ezen próbáltam meg kinyújtani a tésztát. De az nem akart nyúlni! Huzigáltam a széleit minden irányba, nyomkodtam, rátenyereltem, próbáltam széthúzkodni a tenyeremmel, de vagy 5 perc kellett hozzá, mire elfogadható nagyságúra és vastagságúra tudtam „gyúrni”. Rákentem a máktöltelék felét, összecsavartam, begyűrködtem a végét. Vajjal kikentem a tepsi alját, mert nincs sütőpapírom, és nagyon óvatosan belehelyeztem az első rudat. Aztán a másodikat.

A félretett tojássárgáját tejjel összekevertem, és szerettem volna a kalácsra kenni, hogy szép fényes legyen, de nem volt mivel. Nem találtam tollat, vagy más kenőalkalmatosságot. Egy pillanatra bevillant az ötlet, hogy levágok egy picinyke darabkát az egyik szarvasbőröm sarkából, de eszembe jutott, hogy annak kicsit hullik a szőre, én meg nem akartam, hogy kiszőrösödjék az ígéretes kalács… nem jutott jobb eszembe, hát két ujjamat a lébe mártogatva ujjal kentem volna meg a kalácsot. Csak kentem volna, mert ugye a teteje lisztes lett, és a tojásleves liszt meg egyre vastagabban ragadt rá az ujjaimra, a kalácson meg nem maradt meg a lé. Nagy nehezen levakartam a ragacsot magamról, és a már kevésbé lisztes helyeket sikerült bekenni. Így megküzdve ezekkel a technikai akadályokkal, végül is sikerült mindkét rudat megkenni, és végre bekapcsolhattam a sütőt előmelegítésre. Bizony már ideje volt, mert kezdtem éhes lenni. Hej, de amikor már sült, és elkezdett jönni az illata… Azt hittem, farkasüvöltésbe kezdek! Türelmetlenül vártam az előírt 35 perc leteltét, és eszembe jutott az a karácsonyi gyermekének, hogy „Kis Karácsony, nagy Karácsony, kisült-e már a kalácsom…”

Miután elkészült, és amíg hűlt, gyorsan elmosogattam, rendet raktam, majd meggyújtottam az olajlámpásomat, csináltam egy kis kakaót, letelepedtem a tepsivel a kezemben a rénszarvasbőrömre. Behunytam a szemeimet, beleharaptam az első kalácsszeletbe, és azt képzeltem magam elé, hogy ez biza búbos kemencében sült, és én ott ülök a kemence mellett a bőrön a kaláccsal! Ezekben a percekben szívemben annak a kemencének a melegét éreztem a szobában, és a mennyei finomra sikeredett kalács illatát szívtam jó mélyen magamba. Ez a kalács teljesen más, mint a többi. Mert ez az első kalácsom!

Üdvözlettel: Laci