AntalVali.com

Sziasztok!

Vélményem az, hogy az elevenséggel, huncutsággal, sírással-nevetéssel, még a szófogadatlansággal se lenne baj, de másról lehet itt szó.

Amikor a fiam kisiskolás volt, döbbentem láttam, hogy egyáltalán nincs a gyerekekben az a tisztelet a felnőtt (tehát nagyobb tudású) ember iránt bennük, mint amikor én gyerek voltam. Akkor pedig nem is fognak, és nem is lehet "szót fogadni", mert akit nem tisztelnek BÁRMIÉRT is, annak nem fognak szót fogadni. (hacsak nem valami terrorisztikus kényszer van)

De mit látnak gyakran a mostani gyerekek, a saját szüleiktől is akár? Ők se tisztelik egymást, mindenki a saját akaratát tekinti végrehajtandónak (tisztelet a kivételnek...),

a média azt sugallja: valósítsd meg magadat, neked ez JÁR, tehát én-központú világot építettek ki, persze ez a fogyasztói társadalom érdeke. Ha a másikra figyelek, nem akarok magamnak állandóan vásárolni, az pedig nekik nem jó....

Alapban a felnőtt társadalom VISELKEDÉSÉN kell(ene) változtatni, vagyis az emberek egymáshoz való viszonyán, ami NE érdek-alapú legyen, hanem SZERETET-alapú.

És akkor a gyerek(eink) azért akarnak "jók" lenni, mert anyu, apu annak örül, és nem azért, mert anyuék azt parancsolják.....

És a szülőknek meg kell tanulni a követelések, utasítások helyett a gyereket elfogadni, DÍCSÉRNI, nem reggeltől-estig ELVÁRNI tőle mindenféle teljesítményeket, hanem örülni neki, és akkor a gyerek is örömmel lesz JÓ!

A másik: igaz az, hogy a gyerek a szülők tükörképe! Boldog és mosolygós, egymást szerető szülőknek a gyereke is nagy valószínűséggel olyan akar lenni. Ha a gyerek érzi a BIZTONSÁGOS SZERETETET, és nem az állandó elvárásos követeléseket, akkor örömmel lesz JÓ.

Amit pedig sose lehet elégszer mondani a gyereknek: szeretlek kisfiam/kislányom. Bűvös szavak ezek, többet ér bármilyen utasításnál.

Szeretettel Adri