AntalVali.com

Kedves Andi és kedves mindenki más!

Úgy látom elég nagy izgalom övezi a kenyérsütögető boszorkánykodást.
Nem csodálom, megvan erre minden ok. Jelentem két nappal ezelőtt én is átestem a tűzkeresztségen, és a kenyérsütőgéppel kötött, némi hullámvölgyekkel jellemezhető kapcsolatomat lecseréltem a saját két kezemre és az összes tíz ujjamra.

Úgyhogy mivel többen kíváncsiskodtatok, hogy pontosan mi is történik, a saját
szem – és, finom illatokat szippantó orrom szögéből írom le a tapasztaltakat. Mivel nem bírtam magammal, Budapestről vágtunk neki Székesfehérvárnak az én kedveslelkes párocskámmal, aki ugyan a lisztet megfogni sem bírja, és a műtött szeme is csak messziről bírja a hagymát, a pucolást, az aprítást (hagymakrémet is készítettünk...) de töretlenül támogat engem. Jött, vitt, dokumentált, fényképezett, kicsit néha elbóbiskolt a meleg kenyerek illatában.

No tehát megérkeztük Fehérvárra, belépéskor már nagy sürgés-forgás fogadott, zúgottvalami gép egy hátsó helyiségből, ami leginkább nagymamám kukoricadarálójára emlékeztetett, lányok, asszonyok tálakkal felszerelkezve, kötényt kötözgetve sürgölődtek. Köztük cikázott egy mosolygós nőszemély, jött, kézfogás, fülig érő mosoly, Andi, továbbsuhant, megdobott egy csini köténnyel, átöltöztünk, ruha, papucs, nekivetkőztünk, átalakultunk pékkisasszonyokká.

Jött az ámulat, mindenki megkapta a fejadagját és bizony tátott szájjal figyeltem, ahogy a tálamba pereg a finom, puha, frissen őrölt teljes kiőrlésű liszt. Ezután Andi instrukciói mellett nekiállunk a dagasztásnak, kelesztésnek, többen „aha” élményként konstatáljuk, hogy milyen jó meleg a liszt, amiben boldogan tapicskolunk. Bíztatást is kapunk rá, itt senki nem aggódik, hogy pereg a padlóra, tésztamancsos a kancsó, egymás után kóstolgatjuk a hidegen sajtolt napraforgóolajat, ami – minden közhelyes dumától eltekintve – valóban, mint a folyékony arany.

Felcsillan a szemünk, ahogy habzik az élesztő, cukor és meleg tej nélkül is.
Közben iszonyú mennyiségű információt próbál eltárolni az agyam, tanácsok,
tapasztalatok röpködnek, Andi rutinosan koordinálja a társaságot, így szépen
összedolgozva hagymát pucolunk, almát reszelünk, diót, mandulát aprítunk. Mindenki boldogan üdvözli a formából kikandikáló szépen megkelt kenyérkéjét, majd várunk.

Közben ismerkedünk, kiderül ki mióta „fertőzött és fertőződött” az egészséges, természetes életmód melyik területével, kit és hogyan sikerült átnevelni a családban. Andi eközben folyamatosan pörög köztünk, titokban elkészít egy szülinapi-meglepi kölespudingot, fél füllel a konyhai időzítőt figyeli, rákukkant a zsömlékre és persze folyamatosan vigyorog. Mikor pedig kivarázsoljuk a kenyérkéket, zsemléket, kifliket, meghatottan állok a saját kis teremtményem felett, csodaszépen, pirultan feszít a rácson a többiek között.

Izgatottan várunk, várjuk hogy Andi meglengesse a célzászlót, felvágjuk a
kenyérkéket és kóstoljunk. És mikor ez megtörténik, jóllakott óvodás ábrázattal
dicsérgetjük magunkat és örülünk annak amit sikerült megalkotni. Aztán gyors
visszavedlés, e-mailcím csere, elküldöd, elküldöm, írjál mert elfelejtem, mikor
mit veszel és hol leszel, szövődnek a hálók. Aztán futás haza…..

Én így láttam, így éltem meg, köszönet érte. Nemcsak kenyérsütésből szereztem
tapasztalatot, nem pusztán receptek cseréltek gazdát, kaptunk egy szemléletet,
egy életérzést, hogyan maradjunk spontán természetesek, alkotók, alakítsuk a
jót jobbá, a finomat különlegesen egyedivé, személyes varázslatot csempésztünk minden morzsába. Ördögi asszonyságok