AntalVali.com

Egy hét csodálatos történetét szeretném megosztani veletek.

Egy szerdai napon lépett be az életembe egy várandós asszony, akiről semmit sem tudtam. Tulajdonképpen most sem tudok róla sokat, azon kívül, hogy mosódióval mos, szereti a jázminteát, van egy kisfia, a családja Mankának hívja... - mára már én is. És azt, hogy életet adott egy csodálatosan bölcs és szépségesen szép kislánynak.

Az első találkozásunkkor valami különös ült a tekintetében, nem is a tekintetében inkább az mögött. A tekintete ijedt, csalódott, félelmekkel teli volt. De a tekintetén túl áradt belőle valamiféle biztos tudás, hogy minden kétely és félelem ellenére véghez viszi amire vágyik.

Különös találkozás volt ez. Számomra mindenképpen, mert általában hosszú heteken, hónapokon át létezem együtt egy várandóssal, amíg elérkezik a szülés ideje, de most csak pár napom volt, akkor még azt sem lehetett tudni, lehet csak pár percem......

Az biztos, hogy egy nőgyógyászati osztály legutolsó négyágyas szobája nem alkalmas egy bensőséges beszélgetés elindítására.

Ücsörögtünk az ágyon kényelmetlenül - és talán feszengve is kicsit, és éreztem, ez így nem lesz jó.

Ezért egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elcsaltam Annamáriát sétálni. Ahogy elhagytuk a kórház udvarát, és sétáltunk Budapest szürke, koszos járdáin, egyre jobban kezdtük magunkat érezni. Nem tudom Annamária mit érzett, de én azt, hogy LEVEGŐ.

Derengett, hogy a közelben van egy remek koreai étterem, még a régi szép időkben amikor eljutottam egy-egy AntalValis szerkesztőségire, ott gyűltünk össze.

Meg is találtam, és beültünk egy hangulatos kis fészekbe, ahol rajtunk, a kínai sárkányokon, a cseresznyevirágokon és a medencében lubickoló halakon kívül nem volt senki más.

Ja igen! És az asztalon gőzölgő jázmintea.

Hosszasan beszélgettünk minden féléről, sírtunk és nevettünk közösen. Nem tudom mennyi időt tölthettünk egymás társaságában - pár órát vagy pár percet - mindegy is, mert ott valami titkos talán mindig is egymáshoz fűződő szál megcsillant, és én tudtam, hogy közös a történetünk, és hogy dolgunk van egymással.

Az hogy ezt a bizalmi, baráti, nővéri, szeretetszálat mi szőtte körénk, nem tudom. Sokat gondolkoztam ezen, talán a közös célba vetett hit, talán hogy épp annyira akartam segíteni neki abban, amit szeretett volna, mint amennyire ő akart ott és úgy szülni. De az is lehet, hogy csak a jázmintea, nem tudom…

A lényeg, hogy visszafelé már másképp sétáltunk a kórházig. Már tudtunk egymásról és ez elég volt ahhoz, hogy mindent tudjunk!

Befelé menet még a tavasz első lila szerelemködös orgonaillatát beszippantottuk, és elbúcsúztunk egymástól.

De hogyan is kerültem én a történetbe?

Minden azzal az ártalmatlan "fájással" kezdődött, amely elindította Annamáriát a dúlájával és férjével a kórházba. Abban az útban benne volt a születés reménye, a kistestvér érkezése, és a feszült figyelem, amelyben minden angyal az univerzumban széttárt hófehér szárnyakkal várta:

A két és fél évvel ezelőtti császármetszés történetét felülírva természetes módon születik meg a Kisleány.

Azonban volt valami nyugtalanító is ezen az úton, amíg az angyalok kitárt szárnyakkal várták a csodát, addig a segítőnek nevezett hölgy - a dúla - kiejtette az első baljós mondatot.

"Ülj előre Annamária, ne ide mellém, lesz még elég időd fogni a kezemet a kórházba"

Aztán nem lett. Mert a  fájások csak jóslóak voltak, a dúla pedig csak egy délibáb. Az Angyalokat türelemre intette a Mindenható. Annamária pedig bekerült a nőgyógyászati osztályra megfigyelésre, aminek egyenes következménye volt a tény, miszerint szülés előtt már nem mehet haza.

Ennyit a történetünk előtti történetről.

Ezekben a napokban egy dolog volt állandó: a  Tudás arról, hogy mit szeretne!

De a jelen nehéz dolog, megfogni sem lehet, mert mihelyt elkezdenénk figyelni, már a jelennek hitt pillanat a múlté lesz.

És az elkövetkező napokban, a jelen el is rejtette magát a magány, az idegenek, az emlékek és egy picurka két és fél éves kisfiú messziről vágyakozó lelke mögé.

Én megértem és megértettem akkor is, hogy nagyon nehéz egy pocakban bújó kis életre figyelni, akit ugyan érzünk, de nem látunk, miközben a másik szeretett gyermekünk, akinek két és fél éve minden percünket csak neki szenteltük távol van tőlünk testben és lélekben is. És ha közel is van testben, a lelke ezer hullám erejével dacol a megmásíthatatlan tény ellen, hogy Anya nem megy haza vele. És a háborgó lélekbe - akár apró gyermekben lakozik, akár felnőttben - belefészkeli magát a félelem. A félelem attól, hogy már nem vagyunk szeretve.

Annamária szíve ezer darabban vérzett a kisfiáért. És nehéz volt elmondani neki, hogy most a Hugira kellene figyelnie, mert addig nem fog elindulni, amíg önmaga miatt nem várja, és nem csak Bátyja viszontlátásába vetett remény hajtja a szülés felé.

De a dolgoknak időt kell hagyni.

Közben a tavasz ezer színes bimbódzó vágyával élte napjait. Madarak ezrei készítették fészkeiket, és énekeltek ezerszínű dalokat hajnalonként. A hold pedig annak előre megjósolható évezredes útja szerint telítődni látszott. A Balaton parton sétálva hatalmas ezüsthidat írt a tó tükrén a teljes telihold. Olyan érzésem volt ahogy a sötét holdfényes estében álltam a móló szélén, ha most rálépnék erre a hídra, elvinne egészen a tudás belsejébe. Minden női erő intuíció és vágy titkát rejtő Ősanyai mezőkre.

És azt is éreztem, hogy ez a telihold a maga teljességében nem a szülés kiteljesedett pillanatait hozza meg nekünk, hanem egészen mást. Anya és kisfia kapcsolatának a letisztult  szeretet-kapcsolatát, nyugodt jelenét adja meg ez a hold.

És így is lett.

Másnap már puszit dobott Anyának a telefonba.

És a kis bölcs pedig ott a pocakban, megtette a csodát. Hisz míg mindenkiben megvolt az elvárás a megszületés igénye,  addig ő tudta, hogy még vissza kell vonulnia kicsit, és teret kell hagynia az Édesanyjának és a Bátyjának.

Fantasztikus missziót teljesített Manka ezalatt a kórházi kórteremben töltött egy hét alatt. Míg saját lelke vívta a csatáit, magával a testével, a kételyeivel, a szeretetével, addig mellette mindenkit megerősített, meghallgatott. Tudást adott át a mellette fekvő nőknek a női lét ősi erejéről. Mindenki örült annak, ha meghallgatta, és ha beszélhetett vele.

A személyzet pedig minden egyes napon elmondta neki, hogy tán jobb lenne, ha császárral szülne, mert hát... - és jött a sok mondvacsinált és az anyaságtudatot romboló indok és vizsgálati eredmény, aminek se eleje se vége.... ami mind azt hivatott elhitetni az Anyával, hogy Ő alkalmatlan a szülésre...

És én egyre inkább csodáltam Mankát, mert volt egy pillanat, amikor átfordult valami cinkos, magabiztos létezésbe. Olyan érzésem volt, mintha két pólus libikókája lenne ez. Manka, akiben benne volt a " Megmutatom nektek, hogy megcsinálom" és a Kórház "mitgondol magáról ez a nő?" pólusa. És bevallom örült a szívem!

A hold már fogyatkozni kezdett, amikor megcsörrent a telefonom éjjel.

"Ani, elfolyt a magzatvizem, jöhetsz!"

Teljes nyugalommal a szívemben kászálódtam ki az ágyból, és vágtam neki a 150 km-es útnak a fülemüle füttyös sötét éjszakában.

Felnéztem a holdra, a dagadó nagy ezüstpocakból épphogy csak egy Csecsemőnyi hiányzott!

Mikor beértem a szülészetre, épp azzal a kétségbe esett, elcsigázott tekintettel fogadott a vajúdóban, mint első találkozásunkkor. És tudtam, csak egy mosoly kell neki, egy kéz és egy kis vidámság, amiért pár nappal azelőtt már megkaptam, hogy "Ani olyan hülye vagy". Igen valószínűleg az vagyok, de a vidám szív a legjobb gondűző.

Beszélgettünk, és vártuk, hogy legyen már szabad szülőszoba. Közben szerencsérea kórházban mindenki fittyet hányt ránk!

Lassan megérkezett az Apa is. Hasonlóan kétségbe esett és izgalommal teli tekintettel lépett be, és leste Manka minden szavát, kérését, gondolatát. Szép látvány voltak ők ketten.

Aztán lett szülőszobánk, és én tudtam, innen már csak a kis Jázminvirággal távozunk a karunkban.

Manka hihetetlen ősi erővel vajúdott. Persze a tudatos énje folyton előbukkant, és mindent tudni akart, mi mit jelent, mi után mi következik. És én szépen mindenre válaszolva kísértem tovább a hol sűrűsödő, hol ritkuló hullámok tengerében.

Olyan volt, mintha a mi szülőszobánk kikerült volna a kórház, a város, és talán a Föld területéről is. Órákon keresztül egy árva lélek nem jött be. És én nagyon örültem ennek!

De a műszakos szülésznő hamar visszarántott minket a valóság tér és időre szabott skálájába.

Mi magunk között nyomdafestéket nem tűrő névvel illettük, és kétségtelenül minden hozzánk intézett mondata, tanácsa, vizsgálat közbeni arckifejezése plusz egy óra munkát adott az új kis jövevénynek - Jankának a pocakban, Mankának, és nekem is.

De nem hagytuk győzni! Minden elejtett "hát nem haladunk túl jól", "ez sajnos nem elég", "ez csak...." mondatát mosollyal az arcomon, és végtelen örömmel átfordítottam "Hála az Égieknek haladunk szépen előre", "ez szuper hisz már a félutat megtettük" felkiáltásokra.

Bevallom, néha nehéz volt elhitetni Mankával, hogy hülyeségeket beszél a nő, mert a fáradtság és a félelem időnként olyan mezőkre vitte, amiket nem szerettem, és amikből időben ki kellett csalogatnom.

Teltek az órák, és bizony voltak beavatkozások és vizsgálatok. De csak azt mondtam Mankának, hogy mindent, ami jön, fogadjunk el segítségként a szívünkben. Segítség azért, hogy szépen megszülethessen a baba. És így is lett. A beavatkozások segítettek, az idő telt, az órák múltak, és a női test gyönyörűen engedte el a félelmeket, és a kisbabát.

Én tulajdonképpen nem sok mindent csináltam. Hordtam a rongyokat Mankának. Rongyoknak hívta a muskotályzsályás borogatást, aminek az a lényege hogy forró vízbe kell mártani és így a meleg csökkenti a fájdalmat.

Szóval forraltam a vizet, és hordtam a rongyaimat. És minden varázslatos hatásuk mellett az én szép textil pelusaim tulajdonképpen tényleg csak rongyok.

A kontrakciók egyre sűrűbbek és erősebbek lettek, és már időtlen idők óta nem láttuk az Apát. Akit valamikor kiküldtünk, és ő hősiesen várta a csodát odakint.

Mankának pisilnie kellett, és én amellett, hogy természetesen vele tartottam és kísértem, nagyon örültem ennek a ténynek, mert én – hiába vagyok dúla - nem használhattam a szülészeten a WC-t, csak két emelettel lejjebb a látogatóknak fenntartott mellékhelyiséget - csak hogy a dúla tudja, hogy hol a helye. Ezzel még az első 10 órában nem is volt semmi baj, gyorsan leszaladtam, de az idő előrehaladtával egy másodpercre sem szerettem volna magára hagyni Mankát. Ezért kaptam az alkalmon, és szóltam neki, hogy most én éppen teszek a protokollra, és pisilni fogok. Mondta, megvár.

Csak azt nem vettük figyelembe, hogy fél, egyperces kontrakciói voltak, így amikor én épp a wc-n ültem, neki kezdődött egy hullám. Így hát én előrehajoltam ő pedig a hátamra borulva várta amíg elmúlik, és partot ér ez a hullám is. Képileg érdekes laokoon csoportot alkottunk, de azt gondolom, ez az, amit igazi női egységnek lehet hívni. Ezt a vajúdástámogatási pózt sosem felejtem el.

Lassan elérkezett a műszakváltás várva várt ideje.

Természetesen még bejött a bumfordi és pesszimista szülésznő elbúcsúzni, amely búcsú magában hordozta az Ő csalódottságát, miszerint reggel még azt gondolta, ilyenkorra már gyerek lesz egy könnyű kis személyzet-kímélő császármetszéssel. De ez a meccs még nincsen lejátszva...... Nem mondom, hogy könnyű volt visszatartanom magam, mert én órákon át semmi mással nem traktáltam Mankát, minthogy fantasztikusan ügyes, és szuperül haladunk, és zseniális amit csinál, erre a szülésznő rendre megjelenik, és ezt a nagyon törékeny egyensúlyt egy baltával szétcsapja.

Amúgy nem azért mondogattam én ezeket Mankának, hogy ne csüggedjen, hanem azért mert valóban nagyon ügyes volt, és mindent maga mögött tudott hagyni, és csak a testére és a babára koncentrálva tudott vajúdni, és igen is haladni előre. Mert ki az az ostoba, aki egy több órája vajúdó nőnek azt képes mondani, hogy "nem történik semmi". Akkor mégis mi történik?

No, de ezen is túlhaladva ismét magunkra maradtunk. Visszagondolva azt hiszem, hogy ezt az utolsó látogatást én nehezebben viseltem mint Manka. Ő ugyanis ekkor már visszavonult a saját varázsvidékébe az álmok mezejére. Ugyanis órák óta minden egyes hullám között aludt. A tudatos énje kikapcsolt, és a fáradtság álcáját magára húzta a tudatalattija, és elhívta magával álmodni.

Ezt amúgy csodás volt látni. Bármilyen pozícióba képes volt aludni: ülve, állva, guggolva, feküdve. És jó is volt ez így. Néha ridtan ébredt, és kérdezte, ez nem baj-e? És nem volt baj, hogyan is lett volna!?

Az új műszakos nővér hozott magával egy kicsit a tavasz frissességéből, és felpezsdítette a légkört.

Megvizsgálta Mankát, és boldogan mondta: 7 centi.

Döbbentem álltam mellette. Háromnegyed órával ezelőtt, amikor a bumfordi elment, öt centi volt. Reggel óta az ő energiái alatt - ami minden igyekezetem ellenére is hatott – 5 centit tágult. És miután elment háromnegyed óra alatt 2 centit. Elgondolkoztató.

Én akkor ezen nem sokat morfondíroztam, borzasztóan boldog voltam, legszívesebben táncoltam és énekeltem volna. De nem tettem, csak bíztattam Mankát, és elmondtam neki, hogy mindjárt itt a baba!

És akkor azt éreztem, nem csak hárman vagyunk a szülőszobán. Ekkora már sötét volt, kint egy utcai kandeláber halovány fénye szökött be a szobába, és azt éreztem, hogy ott vannak az angyalok is. Csend volt. Manka pihent, én pedig a polcnak dőlve álltam, és figyeltem, és ott voltak. Még pár hullám jött, de ezek már vegyültek a tolóinger hatásával is.

És egyszer csak bejött mosolyogva a Doktornő.

Olyan gyorsan történtek hirtelen a dolgok, hogy felfogni sem volt időm. Egyszer csak a Dorktornő azt mondta, már csak 16 kontrakció és kint van a baba. Persze ez Manka fáradt kérdésére volt a válasz. Miszerint, mikor lesz már ennek vége? És nem volt 16 hullám, de még 10 sem. Hat hullámmal később már ott sírt Janka a Doktornő kezében. Gyönyörű hatalmas egészséges kislány.

Manka hihetetlenül ügyes volt. Minden pillanatban minden ősi tudás birtokosaként adta át kislányát a Föld nevű bolygónak, hogy mosolyával, értékeivel gyarapítsa azt, és hogy egyszer majd Ő is véghezvigye azt a csodát, amit épp Édesanyja varázsol.

Én nem tudtam visszatartani a könnyeimet, még kimentem a hősiesen kintről támogató Apáért, és magukra hagyva őket, lementem az udvarra. Elmondhatatlan erővel tört fel belőlem a zokogás. Életem legnagyobb csodájának voltam tanúja, bár nem ez volt az első szülés, amit kísértem. Mégis ez volt az a csodás hét nap, amiben sokkal többet tapasztaltam, örültem és segítettem, mint más esetekben hosszú hónapok alatt. Ezt a folyamatot nem lehet leírni! Leírni le lehet a mozzanatait, de az egész fantasztikusan szép Húsvét előtti nagyhéti csodát nem lehet átadni sajnos nektek.

Még egy dolgom volt. Manka megkért fent a szülőszobán, hogy hívjak fel valakit. Valakit, akiről nem esett szó még. Mégis minden percben velünk volt, és Manka szerint én varázsoltam oda neki, az ő drága testvérét, Gabit.

Gabi és Manka szeretete egymás iránt, az a nem minden napi kapcsolat, ami a két testvért összeköti is megérne egy történetet, de ez már nem az enyém.

Szóval felhívtam Gabit, aki pontosan tudta, mikor született meg Janka, mert épp abban a percben kapott egy képet, amelyben látta Mankát egy teljesen kinyílott vörös rózsa képében.

Még két-három órát voltam együtt a családdal, ismerkedtem egy kicsit a kis Jázminvirággal, segítettem neki szopizni.

Miért voltam ilyen sokáig még velük? Mert nem tudtam tőlük elszakadni. Annyira szépek voltak, és olyan jó volt még egy-két lopott percre részese lenni ennek a csodának!

Aztán eljöttem, beültem a kocsiba, még sírtam egy kicsit, hálát adtam minden élet Teremtőjének mindenért, majd elindultam haza.

A portán még fizetnem kellett a parkolásért, és akkora öröm volt bennem, hogy elmondtam a portásnak, aki értetlenül nézte, hogy húsz órát tartózkodtam a kórházban, hogy megszületett Janka Sára, hogy a világ gyönyörű, hogy minden nő egy csoda, hogy nem számít mától, hogy süt-e a nap, vagy esik-e az eső, mert egy Édesanya legyőzte a saját és az egész világ félelmeit, és megszülte a gyermekét. És hogy ebben a percben ezen a bolygón – úgy érzem - én vagyok a legbüszkébb és legboldogabb ember a világon.

Hát így ért véget egy történet, és így vette kezdetét egy újabb szépséges mese.

És nekem már csak annyi maradt irományom végén, hogy kifejezzem végtelen hálámat és köszönetemet ennek a három Nőnek (Anyának, Gabinak és az én kis Jázminvirág Jankámnak), akik ismeretlenül, látatlanul ekkora bizalmat helyeztek belém, és annyira szerettek, hogy beengedtek ennek a gyönyörű ünnepnek a közepébe!

Drága Janka Sára Jázminvirág! Áldjanak az égiek, fény kísérjen és szeretet  életed minden percében.

Kovács Anikó

Anidúla

---

Még egy gondolat erejéig, szeretném megköszönni a Doktornőnek, a támogatását abban a fél órában, amíg bent volt, és világra segítette a babát. Nagyon sokat tanultam tőle. Köszönöm neki azt, hogy kitartott Manka mellett, és szelíden támogatta, és azt is, hogy nyitottsággal fordult felém, és elfogadta az én segítségemet, jelenéltemet Janka szüléstörténetében.

Anidúla