AntalVali.com

Kedves leendő/kezdő anyukák!

Bevallom, nagyon nehezen fogtam hozzá ehhez a részhez.

Amit test-témában a gyerekekkel kapcsolatban nagyon fontosnak tartottam elmondani, azt már megtettem, de szerettem volna a lelki törődésről is írni néhány a gyakorlatba is átültethető gondolatot Nektek. Ez a téma azonban teljesen kifogott rajtam, nem jutottam vele egyről a kettőre. A lelki nevelés kérdésköre meglátásom szerint rendkívül család- és gyermekfüggő, nehezen lehet bármit általánosítani közhelyek felvonultatása nélkül. Azt gondolom, hogy nagyon másként képzelheti el a gyermeke lelkének gondozását egy-egy szülőpár a világ különböző tájain, világnézeti, vallási, anyagi stb. helyzettől függően – és ez így van jól, bármilyen megközelítés lehet nagyszerű! Mindenféle családban, bármely világnézeti beállítottságú kisközösségben felnőhetnek gyerekek szeretetben és érzelmi biztonságban, akik azután kiegyensúlyozott felnőttként gazdagítják a Világot.

Aztán jött a könyvtéma („Gyermeket nevelni Isten félelmében”), aminek kapcsán szerencsére érinteni tudtuk a lelkieket, és nagyon sok jó gondolatot osztottatok meg velünk, egymással. Így végül arra jutottam, hogy most megpróbálom kicsit a gyerekek szemszögéből megvilágítani ezt a kérdéskört – és őszintén remélem, hogy most is lesztek jópáran, akik megosztjátok majd velünk értékes hozzáfűznivalóitokat, amiből aztán meríteni tudnak némi útravalót a szülői szerepre készülő fiatalabb „versenyzők”.

***

Volt egy kis játék, amit a blogindítóban javasoltam a szülői szerepre vállalkozóknak. Arra biztattam őket, próbáljanak meg időt szánni arra, hogy visszaemlékezzenek a gyermekkorukra, gyermeki környezetükre, a szüleikkel való kapcsolatukra és mindenféle érzésre, ami felszínre hozható – mivel nagyon értékes tapasztalatokhoz lehet jutni ezáltal.

Nos, ezzel én magam is eljátszadoztam az anyai szerepre készülődvén, és elmondhatom, hogy sok érdekes emlékem bukkant elő a feledés homályából. Sok részlet ebből nyilván most nem fontos, de a legmegdöbbentőbb tapasztalatomat mindenképpen szeretném megosztani Veletek: mindamellett, hogy nagyon szép és szeretetben gazdag gyermekkorom volt – mégis nagyon kicsike koromtól kezdve éreztem, sőt tudtam azt, hogy a felnőttek szemében én „csak egy gyerek” vagyok, s mint ilyen, kissé alacsonyabb rendűnek, vagy legalábbis erősen jogfosztottnak éreztem magamat!

Egész picurka koromtól kezdve vannak olyan bús emlékeim, érzéseim, hogy engem ide-oda rángatnak, nem kíváncsi senki a véleményemre, az érzéseimre, ugyanakkor elvárják tőlem azt, hogy mindent fogadjak el, amit mondanak, lehetőleg ellenvetés nélkül. Hoznak-visznek, öltöztetnek, megfésülnek, etetnek-itatnak, ellátnak megfelelően, büszkélkednek velem másoknak – mégis csak olyasmi vagyok, mint egy játékmackó, egy öntudatlan díszbaba, akinek semmiféle beleszólási jogot nem engednek a kis életébe. Úgy éreztem, hogy körülöttem mindennek megvan a maga rendje, ám ez a „rend” (vagy „rendszer”) tőlem teljesen függetlenül létezik. Olyan, amilyen, el kell fogadni akkor is, ha nem tetszik – számomra mindez megváltoztathatatlannak tűnt.

Nyilván nem fogalmazza meg ezt így magának az ember két-három évesen, de az érzések abszolút felismerhetőek, visszaidézhetőek.

Arra is emlékszem, milyen sokszor bosszantott, hogy nem veszik a felnőttek a fáradságot arra, hogy bizonyos dolgokat elmagyarázzanak nekem úgy, hogy azt megértsem. Pedig tudtam, hogy okos vagyok és megérteném – de ők nyilván nem így gondolták, vagy talán egyszerűbb volt számukra bele sem fogni a magyarázatba. Éreztem gyakran azt is, hogy szabályosan kizárnak az életükből, nem osztják meg velem a gondolataikat, a problémáikat, az életüket – mintha a felnőttek valahol jóval távolabb élnének a gyerekeiktől… Sokszor kirekesztettnek éreztem magamat. Érdekelt volna, mi foglalkoztatja őket, mit csinálnak a munkahelyükön, miért kell ezt vagy azt tenni épp, vagy miért sietnek folyton? Mert bizony arra is határozottan emlékszem, mennyire utáltam, hogy a felnőttek gyakran sietnek, és ezért engem is sürgetnek. Rossz volt, ha azonnal mennem kellett, ha szóltak. És emlékszem arra is, hogy nem értettem gyerekfejjel, miért hiszi azt nagyon sok felnőtt, hogy a gyerekek buták? Vagy legalábbis miért viselkednek úgy a gyerekekkel, mintha azok lennének…?!

Milyen érdekes, nem??

Az ember azt gondolná, hogy ez a problémakör valahol kiskamasz korban kezd felmerülni, amikortájt azt gondoljuk, hogy az öntudat ébredezni kezd, és a gyerek hangot ad önálló véleményének, esetleges nemtetszéseinek. Pedig nagyon valószínű, hogy ez már csak a jéghegy csúcsa, ekkor tényleg már csak a „hangot adás” történik meg – de a dackorszak tetemes „alapanyaga” valójában már sokkal-sokkal régebbről jön!

Úgy gondolom, már nagyon korán megélheti egy kisgyerek azt a frusztráltságot, hogy ő kiszolgáltatott, nem kezelik egyenrangú félként, folyamatosan alkalmazkodni kényszerül a számára nem érthető (vagy nem elmagyarázott) szabályokhoz – s ez elkeserítheti őt, csalódottságot okozhat neki, vagy épp a felnőttek számára nem igazán felfogható dühöt vált ki belőle. A gyerekek valamit ki szeretnének fejezni a hisztikkel, a dacoskodásokkal, az esetleges dührohamokkal, mert ezekben a korai években még nem tudják szavakba önteni érzéseiket. Ha valakit folyton korlátoznak, elnyomnak, akkor érthető módon robbanni fog előbb-utóbb. Nemcsak egy gyerek, hanem egy felnőtt is! Érdemes tehát ezekre nagyon odafigyelni, és próbálni megfejteni, hogy valójában mi húzódik meg az ilyen viselkedések hátterében.

Jómagam erősen elgondolkodtam azon, hogy ezek a korai érzéseim/élményeim vajon mennyiben alapozták meg későbbi világlátásomnak azt a részét, miszerint minden a fejem felett dől el, sodor az élet, nincsen beleszólásom a világ dolgainak alakulásába…?

A gyerekek első pár évének élményei gyorsan lesüllyednek a tudatalattijukba, de nem szűnnek meg létezni, sőt, nagyon is tovább hatnak. És ha az élete kezdetén valakivel helytelenül bánnak, az maradandó nyomokat hagyhat a későbbi személyiségében.

***

Biztos vagyok benne, hogy közöttetek is sokan cipelnek ilyen vagy olyan negatív érzéseket kicsi korból – érdemes ezeket közelebbről megvizsgálni, X év távlatából. Talán vannak, akikkel bábként, esetleg lekezelően vagy „mellékes tényezőként” bántak, csak azért, mert gyerek volt…? És itt a felnőtteknek korántsem valamiféle rossz szándékú, tudatos viselkedésére célzok, mert az egy egészen más kérdés, arról nem is szeretnék szót ejteni! Ellenkezőleg: abszolút jó szándékú, átlagos „felnőtti” viselkedésről beszélek, mely azonban, lássuk be, meglehetős tudatlanságot, de legalábbis érzéketlenséget tükröz a gyermeki lélek iránt. A gyerekek elképesztően intenzív érzelmi életet élnek, ezért fokozottan figyelni kell rájuk ilyen szempontból is!

A tudatlanság azonban nem mentség semmire. Az, hogy valaki tudatlanságában beletapos a gyermekének akár a testi, akár a lelki egészségébe, az nem menti őt fel a felelőssége alól. Az élet minden területén így van ez: a nem tudás nem mentesít a felelősség alól máshol sem. Más dimenzió, de mégis: na jó múltkoriban, véletlenül tilosban parkoltam – jól megvágtak büntetéssel! Reklamáltam még írásban is, azt hiszitek használt? Nem! Hiába az így, meg úgy: rosszul tettem valamit, emiatt benyújtották a számlát. Ez volt a következménye a nemtudásomnak, hát meg kellett fizetnem az árát, nem volt kibúvó alóla.

Ugyanúgy, ahogy a rossz táplálékokra való szoktatásnak kamatostul kell később megfizetni az árát, a gyermekünkhöz való hozzáállásunknak, a vele való bánásmódunknak is meglesz a következménye. A lelkileg kisebb vagy nagyobb mértékben elhanyagolt gyerekek, vagy akikre csak felszínesen, megszokásból figyeltek oda a szüleik a mindennapos rohanás közepette, egészen biztosan kamatostul fognak mindent visszafizetni hosszú évek múltán.

***

Úgy gondolom, egy kisgyerek jogosan várja el a szüleitől, hogy egyenrangú családtagként bánjanak vele.

Ha egy pár úgy dönt, hogy gyermeket vállal, akkor az is benne van a pakliban, hogy plusz szavazatot hívnak be a családba – ez így természetes. A gyerek is ember, vannak jogos és figyelembe veendő igényei, kérései – ráadásul az életét nem ő kérte, hanem mi akartuk, hogy velünk legyen, alapvető tehát, hogy szeretettel és tisztelettel bánjunk vele.

Csak úgy várhatunk el szeretetet és tiszteletet a gyerektől, ha mi is ugyanígy viszonyulunk őhozzá. Az ilyen bánásmódot a gyerekek megérzik, és hálásan viszonozzák!

Teljes jogú családtag alatt nem azt értem, hogy egy kisgyereket ugyanazon jogok illessék meg, mint egy felnőttet! Inkább valami olyasmit értek ez alatt, hogy illesse meg őt ugyanaz az odafigyelés, mint bármelyik felnőttet a családban: szánjanak rá időt nap mint nap, vegyék figyelembe az ő szempontjait is, időről időre engedjenek teret a véleménye kinyilvánításának, az akarata érvényesülésének.

Mindez nem mond ellent annak sem, hogy közben határokat szabunk neki az életkorának megfelelően, amiben és ahogyan azt helyesnek látjuk. Szerintem szükség van bizonyos szabályokra, és szükség van az alapvető közösségi, viselkedési normák megtanítására is. Mindezek mellett még bőven érezheti úgy egy gyerek, hogy nincsen elnyomva!

Hogyan, mivel éreztethetjük a gyermekünkkel, hogy ő egyenrangú családtagunk?

• Azzal, hogy odafigyelünk rá, ha sír (vagy ha bármely más módon jelzi felénk, hogy nem jól érzi magát), és mindent megteszünk annak érdekében, hogy kiderítsük, majd megszüntessük az okot. (Nem baj, ha ez nem mindig sikerül, de mindig tegyük meg a tőlünk telhetőt.)
• Azzal, hogy amíg és amilyen mértékben igényli, biztosítjuk számára a megnyugtató közelségünket – nappal és éjjel egyaránt. (Nem biztos, hogy a kicsi babák örülnek például annak, hogy már születésüktől kezdve a saját hálószobájukban alhatnak.)
• Azzal, hogy nem őt igazítjuk a mi napirendünkhöz, hanem elsősorban mi igyekszünk a dolgainkat az ő bioritmusához igazítani, tiszteletben tartva a fő evési és pihenési időit.
• Azzal, hogy „leereszkedünk”, ha egy gyerekkel kommunikálunk, vagyis leguggolunk, leülünk hozzá. Ennek nagyon örülnek a gyerekek, és sokkal nagyobb bizalommal fordulnak egy ily módon hozzájuk közeledő felnőtthöz.
• Azzal, hogy nem tiltunk el minden érdekes tárgyat tőle, amiért majd’ eleped szegény! Állandó szülői felügyelet mellett például egy másfél éves kisfiú már nyugodtan elkezdhet ismerkedni az apja, nagyapja igazi barkácsszerszámaival.
• Azzal, hogy nem rángatjuk őt kényünkre-kedvünkre, és nem várjuk el tőle, hogy azonnal ugorjon, ha szólunk. Őt is megilleti ugyanaz a türelem, mint bármely más felnőttet, és némi idő, hogy befejezze a játékát.
• Azzal, hogy igyekszünk őt feleslegesen nem korlátozni, rendszabályozni.
• Azzal, hogy minden nap foglalkozunk, játszunk vele, mindig életkorának, igényeinek megfelelően – nemcsak az anyja, hanem az apja is. (A közös játék, az esti mese ne szűnjön meg pár éves korban, hiszen remek társasjátékok, ismeretterjesztő könyvek léteznek ma már, amik a felnőttek vagy a nagyobb gyerekek számára is élvezetet nyújtanak.) Nagyon fontos az együtt töltött idő, amikor a felnőtt minden figyelmét a gyereknek szenteli.
• Azzal, hogy igyekszünk kideríteni dacosságának, ellenszegüléseinek okait, és próbálunk a saját korlátolt gondolkodásunkon változtatni annak érdekében, hogy ő jobban érezze magát a saját bőrében, megtalálja helyét a szűkebb és tágabb környezetében.
• Azzal, hogy választási lehetőségeket kínálunk fel neki sok-sok apróságban. (Elég ha „A” és „B”, max. „C” közül választhat egy kicsi gyerek – nem kell több, mert az döntésképtelenséghez vezethet.)
• Azzal, hogy időnként megkérdezzük tőle, mit szeretne enni reggelire/ebédre/vacsorára és nem csak eléteszünk mindig valamit.
• Azzal, hogy bevonjuk a gyerekeket már kicsike koruktól kezdve a felnőttek tevékenységeibe. Kezdve a mosógépbe bepakolástól, a főzésen át a kerti munkáig, mindenbe – oly mértékig, ahogy a gyerek azt igényli. A lényeg sosem az effektíven elvégzett munkán van, hanem azon, hogy megtapasztalhassa az adott tevékenységet, kipróbálhassa magát, és érezze, hogy ő is csinálhatja ugyanazt, amit az apja vagy az anyja.
• Azzal, hogy elmagyarázunk neki dolgokat, ha igényli, ha érdeklődik. Sose becsülje le senki a gyerekek észbeli képességeit, mert megdöbbentően okosak!
• Azzal, hogy gyakran megdicsérjük, megsimogatjuk, melegséget sugárzunk felé…

Satöbbi, satöbbi, satöbbi…

Nekünk kell megtanítanunk a gyermekeinket arra, hogy képesek legyenek bármikor, bármilyen körülmények között JÓL ÉREZNI magukat. Képesek legyenek észrevenni az élet apró csodáit, örömeit, szépségeit. Nekünk, szülőknek kell elültetnünk gyermekünkben az önbecsülés magvait, nekünk kell legelőször éreztetnünk velük, hogy csodálatosak, okosak és szépek, s minden bizonnyal nagyszerű, örömteli feladatok várnak rájuk az Életben.

A gyermekeink nem a mieink, nem a magunk számára neveljük fel őket. Ha a Jóisten megtisztelt bennünket azzal, hogy gyermeket bízott ránk, vigyázzunk rá legjobb tudásunk szerint egészen addig, amíg szüksége van ránk, majd bocsássuk útjára, ha mennie kell. A gyermek nem a miénk, hanem „kölcsönkaptuk” egy időre, hogy örömünket leljük benne; hogy tanítsuk őt, s tanuljunk mi is nagyon sokat tőle.

Szeretettel:

Plútó