Gondolatok az anyaságról - VIII. rész: Vitaindító: Gyermeket nevelni Isten félelmében
Ugye voltatok már Ti is sokszor úgy, hogy valamit nagyon tenni/folytatni szerettetek volna, de a hogyant nem sikerült kitalálni, ezért aztán csak egyhelyben toporogtatok?
Épp így voltam én ezzel a bloggal: azon rágódtam már hetek óta, hogy a kettő ötletem közül vajon melyik gondolatmenet mentén folytassam az írást – mert bár két dolog járt egyszerre a fejemben, de egyik sem állt össze kerek egésszé úgy, ahogyan azt szerettem volna… Szerencsére a megoldások mindig házhoz jönnek (legalábbis én sokszor mondogatom ezt magamnak – és ezért vagy sem, de ez rendszerint így is történik)!
Most is az Élet kínálta fel tálcán a folytatást: tegnap reggel az antalvalis tanácsadók belső fórumára Takács Andi szerkesztőtársunk egy olyan könyvet ”dobott fel”, melynek pillanatokon belül igen nagy felbolydulás lett a következménye, és ha nem is parázsvita, de ”parázseszmecsere” bontakozott ki órák leforgása alatt. A végeredmény közel 60 levélváltás lett: mindenki leírta a véleményét, boncolgattunk-fejtegettünk, és végül talán okosabbak is lettünk egymás meghallgatása által. Aztán úgy gondoltuk: ha bennünket ennyire megmozgatott ez az írás, akkor ezt feltétlenül meg kell osztanunk a mi hű olvasóinkkal is, mert nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményükre!
A könyv tehát, melyről szó van, az Evangéliumi Kiadó gondozásában jelent meg, Michael és Debi Pearl szerzőpáros tollából, a címe: Gyermeket nevelni Isten félelmében (az eredeti anyagot innen tudod letölteni). A címre kattintva letölthetitek ezt a nem túl hosszú írást elolvasás céljából – akinek azonban szűkebbre szabott az ideje, annak megpróbálom a bevezető részből, valamint az első két fejezetből néhány részlet kiragadásával visszaadni a könyv szellemiségét, stílusát, és némiképpen a mondanivalóját is, bár ez nyilván nem egyszerű feladat:
„TARTALOM:
Bevezetés
1. Gyermeket nevelni
2. A gyermeki természet
3. Szülői harag
4. Szálak kötözése
5. A vessző
6. A vessző használata
7. A vessző filozófiája
8. Szelektív engedelmesség
9. Nevelési példák
10. Biztonságra nevelés
11. Munkára nevelés
12. Hozzáállásra nevelés
13. Az érzelmek kordában tartása
14. Önmérsékletre nevelés
15. Erőszakoskodók
16. Fenyegetés Istennel, ostorozás a Bibliával
17. Utánzatok
18. Személyes levél
19. Befejezés
BEVEZETÉS
„Könyvünk nem fegyelmezésről/fenyítésről vagy nehezen nevelhető gyermekekről szól. A hangsúly elsősorban a gyermek nevelésén van, mielőtt a fenyítés szükségessé válik. Szemmel látható, hogy a szülők többsége – noha elvárja az engedelmességet – soha nem próbálja meg engedelmességre nevelni a gyermekét. Várnak addig, amíg a gyermek viselkedése tűrhetetlenné válik, és akkor robbannak. Helyes neveléssel a jelenleg gyakorolt szülői fenyítés közel 5%-ra csökkenthető. Ahogy felismerjük és megértjük a nevelés és a fenyítés közti különbséget, egy megújult látásmód alakul ki bennünk a családi életünkre nézve: nem lesz többé felemelt hang, szóváltás, helytelen megnyilvánulás, mérséklődik a testi fenyítés, derűs lesz a légkör, gyermekeink részéről pedig tökéletes engedelmességre számíthatunk.
Bármelyik szülőnek – aki érzelmi érettségben felülmúlja egy átlagos képességű, 13 éves szintjét, és helyes látásmóddal és a módszer ismeretével bír – lehetnek boldog, engedelmes gyermekei. Ez nem egy elmélet, hanem gyakorlati valóság, amit számtalan esetben eredményesen alkalmaztak és alkalmaznak.
Ismerünk egy házaspárt, akiket nyomasztott három kisgyermekükkel való állandó konfliktusuk. Miután egy hétvégét nálunk töltöttek, és hallották tőlünk a már említett alapelveket, nevelési módszereiken változtattak. Egy hét múlva boldogan újságolták: „Hihetetlen! Meglátogattuk egyik barátunkat, ahol valamire utasítottuk gyermekeinket, és ők mindenféle kérdezősködés nélkül, azonnal engedelmeskedtek.”
Ezek az igazságok nem a kutatás szakmai világából vett új, forradalmi felismerések, hanem ugyanazok az alapelvek, amelyekkel valamikor a makacs öszvéreket tanították, ugyanaz a módszer, amelyet Isten alkalmaz gyermekei nevelésére. Rendkívül egyszerűek és kézenfekvőek. Közös tanulmányozásunk végeztével azt fogod mondani: „Ezt mindig is tudtam. Hogyhogy nem ismertem fel eddig? Annyira magától értetődő.”
1. RÉSZ: NE VOND MEG A VESSZŐT A GYERMEKEIDTŐL!
Ha a szülőknek azt mondod, hogy szükséges a testi fenyítés gyermekeik nevelése során, némelyikük így válaszol: „Megtenném, ha valaki hajlandó lenne cserélni velem.” Egyszer olyan gyerekek voltak nálunk , akik tönkretették az egyik elektromos készülékemet. A szüleik porig lesújtva meredtek rám. Ha még egy órát együtt töltünk velük, én azt kívántam volna, bár sohase lenne gyermekem. Ültünk, próbáltunk beszélgetni, és ezalatt a gyerekek folyton kibe futkosva egymásra árulkodtak, könyörögtek, hogy menjenek haza, vagy hogy maradjanak, hogy éhesek, vagy éppen azt a játékot követelték, amelyiket a másik nem akart odaadni. Édesanyjuk egyebet sem tett, mint újra meg újra felpattant, hogy megmentsen valamilyen törékeny tárgyat. „Ne!” – hangzott el a szájából megszámlálhatatlanul sokszor a két óra folyamán. Mindegyik gyereket elfenekelte kétszer-háromszor, de az ütéseket általában a pelenka felfogta. Ennek nyilvánvalóan semmilyen hatása nem volt.
Ha azt mondjuk, hogy következetesen vesszővel (nem a hátgerinc alsó részére mért karateütéssel) meg kell „büntetnünk” minden kihágást, ezt némely édesanya kegyetlen bánásmódnak tartja, ami nem szolgálja a gyermeke javát. A mamák részéről a fenyítés csak „tűzoltás”, hogy hozzáláthassanak a következő feladathoz. Reménytelennek tartják a gyermek akaratának kézben tartását. Csak el akarják terelni csemetéjük figyelmét, hogy zavartalanul folytathassák teendőiket.
Egy másik anyuka is jött hozzánk a kisgyermekeivel, és leültünk beszélgetni. Azt mondta nekik: „Menjetek ki játszani, és ne zavarjatok, csak ha szükségetek van valamire!” A következő két óra alatt szinte észre sem vettük a gyermekek jelenlétét, kivéve, hogy az egyik kicsi bejött az anyjához, jelezve, hogy pisilnie kell. Szépen játszottak együtt, megoldották a nézeteltéréseket, és nem igényeltek babusgatást, amikor egyikük felborult a hintalóval, és egy dudor keletkezett a fején. Nem szaladgáltak ki-be – ahogy ebben megegyeztek.
Ez az édesanya nem fenekelte el a gyermekeit, amíg nálunk voltak, és nem volt arra sem szükség, hogy megdorgálja őket. Nyugodt volt. Amikor hívta őket, hogy induljanak haza, egyikük azt kérdezte: „Anya, maradhatok még játszani Zsuzsival?” Mire ő így felelt: „Ma nem. Dolgunk van otthon.” A gyermek felemelte a karjait, s az anya felkapta. Ő a nyakát átkarolva így szólt: „Szeretlek, anya.”
Ez a fiatal anyuka azt mondta nekem, hogy a gyermekei a kedvében akarnak járni. Igyekeznek szót fogadni, s olyan jó együtt lenni velük….”
ENGEDELMESSÉGRE TANÍTÁS
A tanítás nem szükségszerűen kívánja, hogy a tanuló képes legyen következtetni; még az egeret és a patkányt is meg lehet tanítani, hogy ösztökélésre reagáljon. Egy kutya gondos gyakorlással tökéletes engedelmességre tanítható. Ha a vakvezető kutya megtanítható arra, hogy egy vak embert biztonságosan elvezessen a város akadályain keresztül, egy szülőnek nem kell-e többet elvárnia intelligens gyermekétől? Egy kutya megtanítható arra, hogy ne nyúljon az elé tett ínycsiklandozó ételhez. Egy gyermeket nem lehet megtanítani, hogy ne nyúljon valamihez? Egy kutyának meg lehet tanítani, hogy jöjjön, maradjon, üljön, legyen csendben, vagy parancsra fogjon meg valamit. Lehet, hogy te nem tanítottad meg ilyen jól a kutyádat, de sokan ezeket nap mint nap megvalósítják a nem túl okos lényeken is. Még egy nehezen nevelhető tizenéves is el tudja sajátítani, hogyan oktasson egy kutyát az iskolában.
Ha vársz, és csak azt követően fedded meg a kutyádat, hogy elfogadhatatlan módon viselkedik, ijedős kutyád lesz, amely folyton ólálkodva azt fogja lesni, mivel iszkolhat el, mielőtt gorombán leteremtik. Ahol hiányzik a tanítás, ott dorgálással vagy veréssel nem lehet megfelelőbb viselkedésre bírni egy gyermeket, mint a család kutyáját. Bármennyire is növeljük a fenyítés mennyiségét, ez nem pótolhatja a tanítás hiányát.
A helyes tanítás (és az értük mondott ima) minden gyermeknél eredményre vezet. Ha elmulasztod, szánalmas körülményeket teremtesz magadnak és a gyermekednek. Sokan – tudatlanságból – mellőzik a tanítást, és csupán fenyítéssel remélik elérni a helyes viselkedésre szoktatást. Ez nem működik…”
„HÓHA!”
„…A lóidomításhoz tartozik az állat felkészítése arra, hogy megfelelően reagáljon a későbbiekben adódó valamennyi helyzetre. Ez a kiképzés adott környezetben zajlik, ahol olyan körülményeket teremtenek, amelyekben tesztelhetik és szabályozhatják a ló reakcióit. Ez úgy történik, hogy különféle iramokat diktálnak neki. Megtanítod megállni úgy, hogy „Gyí!” vezényszóra elindítod, s miközben a kantárnál fogva vezeted, egyszer csak azt mondod: „Állj!” A ló megáll, mert szorosan tartod a kantárt. Alig néhány gyakorlat után a ló megáll a puszta parancsra is.
Az idomár beállítja a hang tónusát, amelyre az állatnak reagálnia kell. Ha normál hanghordozással szólsz, engedelmeskedni fog. Ha üvöltve mondod, hogy „Gyí!”, akkor a jövőben csak akkor fog megállni, ha ugyanígy üvöltöd a parancsot. Lényeges tehát, hogy az állatok nem csak a hangot, hanem a hang tónusát is megtanulják azonosítani.
Ha emelt hangon adsz parancsot a gyermekednek, ő megtanulja társítani hangod tónusát és erősségét a szándékoddal. Ha arra szoktattad, hogy erőteljes hangra reagáljon, akkor ne hibáztasd, ha első tizenhárom „javaslatodat” elengedi a füle mellett, miközben arra vár, hogy hangod hevessége elérje azt a szintet, ahol valós parancsként értelmezi azt!”
NEVELÉS, NEM FENYÍTÉS
„….A nevelés megkezdésével nem várhatnak a szülők addig, amíg gyermekük elfogadhatatlan módon viselkedik, amikor is fenyítést alkalmaznak. A nevelés nem egyenlő a fenyítéssel. A fenyítés része a nevelésnek, de önmagában nem elég ahhoz, hogy helyes viselkedést eredményezzen. A nevelés a gyermek gondolkodásának szabályozása, még mielőtt válsághelyzet alakulna ki. Felkészítés ez a későbbi, feltétlen engedelmességre. Egy sportoló edz, mielőtt versenyre indul. Az állatokat – a vadállatokat is – idomítják, hogy reagáljanak az idomár parancsszavára.
Az, hogy szülők gyakran nem ezt tapasztalják, a nevelés csődjének tulajdonítható. Nem a „rossz gyerek” az ő igazi gondjuk, hanem a rossz nevelés. Az „akaratos” gyermeknek, a hiperaktívnak, a nagyon értelmesnek vagy a gyakran unatkozónak egyaránt szüksége van nevelésre, és a nevelés valamennyiüknél hatásos….”
TANÍTANI, HOGY „NE NYÚLJ HOZZÁ!”
„Sok örömet okoz a gyermeknevelés, általában könnyű, de van benne kihívás. Amikor a gyermekeim már keresztül tudtak mászni (egyikük gurulni is) a szobán, tanítási időket kezdtem.
Próbáld ki te magad is! Helyezz egy vonzó tárgyat oda, ahol a gyermeked el tudja érni (pl. egy asztalra)! Amikor észreveszi, és elindul felé, higgadtan mondd azt, hogy: „Nem! Ne nyúlj hozzá!” Mivel már ismeri a „nem” szót, megáll, csodálkozva néz rád, majd odafordul, és megragadja azt. Üss rá a kezére egyszer, s ugyanakkor mondd azt, hogy: „Nem!” Ne feledd, hogy nem fenyítesz, hanem nevelsz! Elegendő egy enyhe ütés. Vissza fogja húzni a kezét, és fontolóra veszi, milyen kapcsolat van a tárgy, a kívánsága, a parancs és a kis, nyomatékosító fájdalom között. Ez többször megismétlődhet, de ha következetes vagy, megtanul következetesen engedelmeskedni – még távollétedben is….”
KÉNYES HELYZETEK
„Teremts nevelő célú helyzeteket! Pl. a szemüvegedet használva csaléteknek, tedd a gyermeket oda, ahonnan könnyen elérheti azt. Nézz egyenesen a szemébe! Ha utánanyúl, hogy megfogja, ne húzd vissza, ne védd magad! Halkan mondd, hogy: „Nem!” Bármi történik, ne emeld fel a hangodat! Ne hangozzék komolyabban, mint egyébként! Ne felejtsd, hogy hangmintát alapozol meg, amelyet mindvégig használni fogsz, amíg a gyermek kicsi! Ha ismét a szemüveged után nyúl, mondd újra, hogy: „Nem!”, és parancsodat kísérje egy kis meglegyintés! Vissza fogja húzni a kezét, és a szemüveg megragadását a fájdalommal fogja társítani. (Én általában a mutatóujjammal legyintek a kis kezére. Soha nem hallottam, hogy a gyermek ettől sírva fakadt volna.) Még az sem tudatosul benne, hogy megütöttem. Azt gondolja, hogy a szemüveg volt, vagy maga a „Nem!” okozta a fájdalmát. Elkerülhetetlen, hogy vissza ne térjen a csalétekhez, kipróbálni új elméletét. A szemüveg persze ismét fájdalmat okoz, és a fájdalmat egy halk „Nem!” kíséri. Lehet, hogy még egyszer-kétszer tovább próbálkozik, mielőtt végképp felhagy a szemüveg megszerzésével. E folyamat során a gyermek a fájdalmat a „Nem!” szóval társítja. Eljön az idő, amikor a szó önmagában elegendő lesz ahhoz, hogy engedelmeskedjen…”
GYERE, HA HÍVLAK!
„Lássuk egy apa beszámolóját arról, hogy milyen nevelési módszert alkalmaz járni tanuló kisgyermekénél! A betanításra rászán egy estét, amely a következőképpen zajlik: Magára hagy egy 10-12 hónapos gyermeket, akinek figyelmét kellő mértékben leköti valamilyen játék vagy vonzó tárgy. Az apa a szoba túlsó végéből vagy akár egy másik szobából hívja a gyermeket. Ha a gyermek nem reagál a hívásra, az apa odamegy hozzá, és elmagyarázza, hogy ha hívja, azonnal mennie kell, majd végigvezeti az engedelmesség lépésein át arra a helyre, ahonnan szólította.
Azután visszaviszi a játékához, és magára hagyja, mígnem újra elmerül abban. Ekkor megint hívja. Ha a kicsi nem mozdul, akkor az apa újra magyaráz, és megismétlődik a már gyakorolt séta. A szülő abban a biztos tudatban, hogy a gyermek érti, mit vár el tőle, visszamegy, és újból szólítja. Ezúttal, ha a gyermeke nem reagál azonnal, akkor egyet-kettőt enyhén rácsap a vesszővel, majd mindaddig folytatja ezt a gyakorlatot, mígnem a gyermek készségesen reagál a hívásra. Ezt követően – amíg a gyermek el nem hagyja a szülői házat – a szülő remélheti, hogy mindent hátrahagyva megy, ha hívják.
Amíg a szülő következetes marad, a gyermek következetesen engedelmeskedni fog. Ezt az „engedelmességre nevelést” csendes türelemmel kell végrehajtani. Az indulatmentes elfenekelés nem büntetés. Ez ad súlyt a szavaidnak…”
A TANÍTÁST NEM LEHET ELÉG KORÁN KEZDENI
„Egy újszülöttnek minél hamarabb tanításra van szüksége. Az a szülő, aki elhalasztja a nevelést addig, amíg a gyermeke elég nagy lesz ahhoz, hogy kérdéseket lehessen vele megvitatni, vagy a magyarázatot elfogadja, rá fog ébredni, hogy a gyermek nehezen kezelhető lesz jóval azelőtt, hogy megértené a szó jelentését.
Amikor az édesanya próbálja a kiságyba tenni a gyermekét, az megfeszíti magát, mély lélegzetet vesz, és ordít, ahogy a torkán kifér. Megkezdődik az irányításért folyó komoly küzdelem. Valaki engedni fog. Az édesanya vagy megadja magát a gyermek önző követeléseinek (arra nevelve őt ezzel, hogy sírással eléri, amit akar), vagy hagyja sírni (s ezzel együtt megtanulni, hogy a sírás nem vezet eredményre). Tény, hogy a csecsemő csak sírással tudja jelezni valós fizikai szükségleteit a külvilág felé, de a másokat önmaga folytonos kiszolgálására manipuláló sírást nem szabad jutalmazni. Ezzel ugyanis erősíted a gyermek önzését, ami végül társadalmilag elviselhetetlenné válik.”
LÉPÉSEK AZ ENGEDELMESSÉG FELÉ
„Egyik leánygyermekünk számára – akinél korán megmutatkozott a mozgékonyság – különös vonzerőt jelentett a lépcsőn való felmászás. Öthónapos tudatlanságában még nem büntethettük meg engedetlenségéért. De saját érdekében igyekeztük megtanítani neki, hogy ne másszon fel a lépcsőn. Ezért a „Nem!” parancsszót összekötöttük meztelen lába enyhe megütésével. Kb. 30 cm hosszú és 3 mm vastagságú fűzfahajtást használtunk.
Őt azonban annyira elbűvölte a lépcsőzés, hogy nem hagyta abba a megcsapkodás ellenére sem. Feltételeztük, hogy a verés használni fog, de úgy láttuk, hogy ebben a korban az ő kis agya még nem tudta kezelni ezt az összefüggést. Így tehát a legalsó lépcsőfokra fektettem a vesszőt. Később láttuk, hogy odamászik a lépcsőhöz, és mielőtt haladt volna felfelé, megállt az első lépcsőn, és bámult a vesszőre. Meghátrált, és többé soha nem próbált felmászni a lépcsőn, még akkor sem, ha a vesszőt elvettük onnan.”
KÉT DOLOG FELŐL LÉGY BIZONYOSSÁGBAN!
„Először is, majdnem minden kisgyermek fellázad legalább egyszer a tekintély ellen, és kezébe veszi az irányítást. Ez a csökönyösség olyan erős, hogy szinte meglepődünk, mennyire elszánt és kitartó tud lenni egy ilyen kis teremtmény a lázadásban….”
„…. ha következetes vagy a nevelésben, a teljes fölény megszerzésére tett kísérletek csak egyszer fognak bekövetkezni a gyermeked életében. Ha az összeütközésből te kerülsz ki győztesen, a gyermek győzni fog a jellemfejlődés játszmájában. Ha meggyengülsz, és hagyod a gyermeket fölénybe kerülni, ő mindent elveszíthet, kivéve az uralkodási vágyát. A gyermek érdekében ki kell tartanod!”
2. rész: A GYERMEKI TERMÉSZET (A gyermek természetes fejlődésének a megértése)
„ÍME, A MÁSODIK JAJ”!
A minap egy összejövetel résztvevőjeként megfigyeltem egy fiatalasszonyt, aki kisgyermekével hadakozott. A kisfiú minden lehetőt elkövetett, hogy kihozza sodrából az édesanyját, és lejárassa őt mások előtt. Az anya elgyötört arcáról a „Miért én járok így?” kifejezést lehetett leolvasni. A gyerek dacosan dobta cumisüvegét a földre (amelyet anyja felvett, és visszaadott neki), és sértődött
zajongásával arra késztette a lelkészt, hogy egyre hangosabban beszéljen. Addig-addig mesterkedett, mígnem anyja letette a földre. Ott aztán akárcsak egy cirkuszi bohóc, elvonta a hallgatók figyelmét a prédikációról. Végül erőszakosan elvett valamit a mellettük ülőtől. Amikor a kimerült anya próbálta ebben megakadályozni, és elszedte a „lopott” holmikat, habverő módjára rugdosott a lábaival, és tiltakozásképpen visítozott. Ez elég volt ahhoz, hogy azt hidd: az ördög csecsemő alakjában bevetette magát….”
INDOKOLT-E A FELELŐSSÉGRE VONÁS?
„Amikor a gyermek nagyobb lesz – úgy 8-12 hónapos –, a környezetében élő felnőttek már kevesebb figyelmet fordítanak a követeléseire, és megkezdődik a leválási folyamat. A gyermeknek meg kell tanulnia várni, időnként „nem”-et mondanak neki, és korlátokat állítanak elé. Meg kell tanulnia, hogy nem lehet mindig ő az első. Ha a nevelés idejekorán nem fékezte meg „önző” megnyilvánulásait, akkor az emberek azt mondják rá, hogy „elkényeztetett”.
A bűntudatos, az állandó kudarcérzetben szenvedő szülőket a gyermek nyafogása és sírása manipulálja. Megkezdődik a testi fenyítés, de a gyermek kirántja magát a szülő kezéből. Gyűlik a harag. A szülők hibáztatni kezdik a gyermeket, sőt versengenek vele. A gyermek érzi ezt a feszültséget, de nem enged a követeléseiből. Figyelmen kívül hagy, kalkulál, és hisztériás rohamok törnek rá. Láttam, ahogy egy kétéves valamilyen kezébe vett tárggyal ütötte az édesanyját. A kisgyermek még éretlen ahhoz, hogy megértse, mi a felelősség, mérlegelje az értékeket és erkölcsi értékrenden alapuló tudatos döntéseket hozzon. Ugyanakkor képes arra, hogy egy bűnöző gondolkodását utánozza.”
SZÜLŐI FELELŐSSÉG
„Elérkeztünk e fejezet döntő pontjához, e könyv hátteréhez: A SZÜLŐKNEK MAGUKRA KELL VÁLLALNIUK GYERMEKEIK ERKÖLCSI FEJLŐDÉSÉNEK A FELÜGYELETÉT. A kezdeti időszakban nem kívánjuk megsemmisíteni a gyermek természetes késztetéseit, de korlátoznunk kell, mert az önfegyelmet is szükséges gyakorolnia. A szülő szerepe nem egy rendőr szerepéhez hasonló, hanem inkább a Szent Szelleméhez. Amikor egy gyermek kifeszíti a vitorláit (erős késztetést érez), de nincs iránytűje (erkölcsi ítélőképessége), a szüleinek kell irányítaniuk. Amikor egy gyermek képtelen magáévá tenni az erkölcsi értékeket, a szülői nevelés és szülői példa lesz számára a mértékadó. Mielőtt képes lenne DÖNTENI a jó cselekvése mellett, a szüleinek kell SZABÁLYOZNIUK őt a jó cselekvésére.”
TEST SZERINT JÁRÁS
„Minden gyerek hajlik a rosszra. Ez a bűnre való hajlam a testben keresendő, ami önző módon kielégülésre vágyik. Miután egy gyermek átadja magát a testi vágynak, Pál „bűnös test”-nek nevezi az ő testét (Róm 8,3), azaz bűnnel teljesnek. Mivel a test kínált Évának alkalmat a bűnre és Jézus megkísértésére, gyermeked önzésének is ez a táptalaja, ami éretten bűnre visz.
Egy gyermeket tanítani kell az önmérséklet gyakorlására, mielőtt lelkiismerete részlegesen működésbe lép. Ha ugyanis erőszakot követ el nyiladozó lelkiismeretén, és ezt folytatja a teljes érettség eléréséig, az lesz a helyzet, hogy teljesen átadta magát a testnek, még mielőtt felelősségérzete kifejlődött volna. Ezért, mielőtt az erkölcsi fejlődés – kb. kétéves korban – megkezdődne, a szülőknek teljes engedelmességben kell tartaniuk a gyermek testét.
Hároméves kortól és azon túl a gyermeknek az erkölcsi kötelességre ébredt részét tanítani kell, hogy önként alávesse magát a törvény szabályozásának. Ha hagyod, hogy a test a maga természetes folyásában haladjon, a gyermeket sok zabolátlan szenvedély és testi kívánság keríti hatalmába, még mielőtt erkölcsi felelőssége tudatára ébredne.”
ISTENI ELHÍVÁS
Mindezek ismeretében jobban értékeled, hogy mi megy végbe fejlődő gyermekedben. Ahogy a gyermek Jézus növekedett bölcsességben és ismeretben, úgy a te gyermeked is értelmi fejlődésen megy át. A Szentírás bölccsé teheti őt az üdvösségre (2Tim 3,15). A te feladatod felkészíteni a gyermeket, hogy meg tudja védeni magát ettől az „elfajult nemzedéktől” (Csel 2,40). Istennek megvan a késztermék mintapéldánya. Ez nem más, mint „hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez” (Róm 8,29). Istennel együtt kell munkálkodnod addig a napig, amíg gyermekeid eljutnak „a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra” (Ef 4,13). Isten ígérete ma is áll: „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól” (Péld 22,6).
Nos, kedves Olvasóink, ne fogjátok vissza magatokat: mi a véleményetek minderről?
Szeretettel: Plútó
- Plútó blogja
- A hozzászóláshoz belépés szükséges
Hozzászólások
„Isten félelmében”
Nem vagyok szakember, de némileg értek hozzá, így szeretnék egy
félreértést eloszlatni ezzel a kifejezéssel kapcsolatban.
Az „Isten félelmében” kifejezésben a félelem szó nem a hétköznapi
jelentésű, inkább szinte az ellentéte annak.
Olyasmi ez, mint a vállalatoknál működő „Bonyolítás” nevű
osztály, ami pontosan nem a megbonyolítást, hanem a lebonyolítást végzi, vagyis megoldja a problémát (jó esetben).
Az „Isten félelmében” kifejezést inkább így kellene mondani: Isten
ismeretében, Istenre figyelve, Istenben bízva, vele együttműködve stb.
A Bibliában összesen 365-ször szerepel ez a felszólítás: Ne félj!
Különösen ne az Istentől. Szinte minden oldalon találunk ilyen
mondatokat: Hajlékod az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak...
vagy: Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj, mert veled van
Istened, az Úr mindenütt, amerre jársz... vagy: Istenetek, az Úr
nyugalmat ad nektek, vagy: Ne félj! Én megsegítelek. vagy: Ne félj,
és ne rettegj, mert az Úristen veled van, nem hagy cserben és nem
hagy el...(Ezek véletlenszerűen idehozott idézetek.)
Vagyis szó sincs félelemről, annak inkább az ellenkezőjéről. Ezt a
kifejezést a vallásos szóhasználatot ismerők nem értik félre, és
valószínűleg hozzájuk szólt az a könyv(?), amiről írtál.
Tehát félre a messzemenő következtetésekkel, egyszerűen arról van
szó, hogy egy másik közönséghez szólt az a valami, amit ti nem
értettetek meg. Lehet, hogy ezt a kifejezést már illendő lenne
lecserélni valami kevésbé félreérthetővel, de hát ez legyen az ő
gondjuk. Az is igaz, hogy vannak felekezetek és azon belül
papok/lelkészek, akik maguk is félreértik a „félelem” szót és
szívesen riogatnak másokat is. (Nemrég még halálra kínozott árva
kislányról is lehetett olvasni valamelyik román kolostorban és tartok
tőle, hogy nem utoljára...) De hát ehhez Istennek semmi köze sincs,
ahogy nem volt az inkvizícióhoz sem és - szerintem - a mai „keresztyén”
egyházakhoz sem. Legalábbis Magyarországon, ahol némi rálátásom van
az - igen szomorú - egyházi állapotokra.
Üdvözlettel: Somhegyiné Jutka
Stilusosan Jezus Maria!
Csakis a könyvről írom a következőket, senkit sem akarok megbántani: Mit szoltatok volna ha amikor vezetni tanultatok, és csináltatok valami szabálytalanságot ami veszelyes (mert mindenki csinált)az oktatótok egy 30 centis fűzfavesszőt vett volna elő, felhajtotta volna a szoknyatokat es a feneketekre csapott volna a Joisten neveben?! Ti választhatnátok másik oktatót, aki nem aláz meg emberi mivoltodban. A gyerek viszont nem mehet világgá! A vallás mögé bújni ráadásul szerintem gyomorforgató. Nem emlékszem, hogy Jézus, Krisna, Buddha, Mohamed így "nevelte" volna a követőit, pedig ott fontosabb dolgokról volt szó mint a konnektorba nyulas...
Verni vagy nem verni?!
A Bibliában az áll erről, hogy általa az ördögtől óvjuk meg gyermekünket. Szerintem a mi felelősségünk és feladatunk, hogy idáig ne fajuljanak el a dolgok. Erről az jut az eszembe, amikor késve megyünk orvoshoz és már csak a műtét segít. Gyermekünk nevelésében sem késlekedhetünk, mert akkor lehet, hogy veréssel tudjuk csak megóvni az ördögtől, a rosszból visszahozni. Olvassátok el a lusta anya cikket, nagyon tanulságos!
Gondolatok az anyaságról
Van egy jó könyv, aminek csak a címére emlékszem: A gyermekek szeretetnyelve. A másik: Legyél boldog tinédzser!, Hallgass a szívedre!, Barátkozni jó!, Élj vidáman! Ezeket a könyveket Andrew Matthews írta. Nagyon jók! Varázsládika Kiadó
A verés az nevelés?
Szerintem a mi hibánk, ha odáig fajulnak a dolgok. Vagy idegesek vagyunk, vagy nem figyelünk a gyerekünkre, ahelyett, hogy mindent a maga idejében megbeszélnénk.
Gondolatok az anyaságról
Szerintem gyermeket nevelni szeretettel és türelemmel lehet, folyamatos tanulással. Én a saját gyermekemtől is sokat tanulok. Ha gond van, abból is tanulok, változnom kell. Nagyon fontos, hogy mindent megbeszéljünk már pici korától fogva. Minden korban mást és mást szív magába egy gyerek. Hiába kívánunk olyat, amit mi sem tartunk be, mi sem tudunk megvalósítani. Az állatkerti állatokat nagyon sajnálom az idomítás miatt. Saját gyermekemet idomítsam? Azt csinálja, ami nekem tettszik? Ami nekem jó? Minden embernek a maga útját kell járnia, a gyerekeknek is. Viszont a szabályokat be kell tartani! Időben kell óvodába menni, nem szabad elkésni az iskolából, órán a tanárra kell figyelni, az ételt nem szabad elpocsékolni, tisztelni kell a szülőt.Engedelmesség és alázat kell az életben mindenhez. Kitartás és küzdelem nélkül nincs siker. Szeretet nélkül nem működik egy kapcsolat sem. Gyermekeinket akkor szeretjük igazán, ha mi szülők szeretjük egymást. Anya nem tudja pótolni az apai gyöngédséget és szeretetet. Sok apa dolgozik éjjel-nappal a pénzért és sokszor azért, mert menekül otthonról, az otthoni gondok elől. Anya nem érzi szeretve magát, egyedül van a problémákkal, az otthoni feladatokkal. A gyerek mit lát? Szerintem dolgozzon mindkét szülő, neveljük együtt a közös gyermekünket, oldjuk meg együtt a problémákat és így tovább. Így az anya nem magányos, szeretve érzi magát, apa sem lesz hulla fáradt és ideges, a gyerek pedig egy harmonikus, békés légkörben szeretve, védve, támogatva érzi magát. Tanul, betartja a szabályokat, hiszen látja a szülők életében is működik. Abba szokik bele, amit a szüleitől kap, amit lát, ahogyan otthon élnek. A Bibliát említve Jézus a szeretetre tanít minket. Szerette a gyerekeket is, hiszen amikor egy alkalommal tanítása közben oda akartak hozzá szaladni, a tanítványai nem engedték, mondván elfoglalt most. Jézus azt felelte: " Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert övéké a mennyeknek országa! Ti is mind, amíg olyanokká nem lesztek, mint ezek a gyermekek, nem léphettek be a mennyeknek országába!" Ezek után még mi tanítsuk és idomítsuk a gyerekeket?! Szeressük őket és segítsünk nekik megmaradni a helyes úton! Vigyázzunk rájuk, védjük őket, tápláljuk egészségesen, neveljük hitre és szeretetre őket, imádkozzunk értük nap, mint nap! Azt mondják, ha egy gyereket pszihológushoz kell vinni, akkor először az anyát kellene. Miért? Mert ha a gyermekünkkel valami gond van, akkor a probléma tőlünk ered. Verekszik a gyerek? Lehet, hogy apuka is. Hisztis? Talán anyuka is! Olyanok, mint mi, akár tettszik nekünk, akár nem. Mellesleg egyikünk sem hibátlan. Gyermekeink sem lehetnek azok. Ha mi felnőttek jó példát mutatunk és szeretjük a gyermekeinket, nem mondjuk folyton, hogy nem érek rá, játsz egyedül!, hagyjál már békén!, menj anyádhoz! Hogy lehetsz ilyen hülye! nem lehet, nincs pénzem, különben sem érdemled meg! Ezeket kimondani is rossz, nemhogy hallgatni! Ha szeretve érzik magukat, akkor mindent megtesznek azért, hogy a legtöbbet és legjobbat hozzák ki magukból. Ha nem így van, akkor kérdezzük meg magunktól, hogy min kellene változtatnunk, miben vagyunk hibásak? Tanuljunk a hibánkból és had menjenek a dolgok tovább. Neveljünk paplanpuhán és sziklaszilárdan! Mindent megbeszélve! A gyerekek okosabbak, mint gondolnánk! A "nem"-ek helyett inkább arra tanítsunk, hogy mit és hogyan. Az igenek viszik előbbre az életünket. A nem és a majd többnyire kimarad az életünkből. A gyerekek különben is szívesebben csinálják azt, amit tiltunk. Tereljük el a figyelmét olyasmire, amit szabad, ami hasznos, ami jó, ami egészséges! Az idő gyorsan telik! Nem éri meg azzal tölteni az időt, hogy megtanítsuk, mit nem szabad és nekiálljunk idomítani kézrepacsival. A gyerekek nem cirkuszi majmok! Én az állatok idomítását is ellenzem. Az állatok is szeretetben lesznek egészségesek és engedelmesek. Egy szülő se legyen büszke, ha a gyermeke félelemből viselkedik szépen! Ha túl szigorúak vagyunk előbb- utóbb úgy is fellázad ellenünk és akkor magányosan öregszünk meg és nem győzünk szembenézni a rosszul sikerült házasságával, kábítószer és alkoholfüggőségével, vagy öngyilkos lesz, emós, szektatag. Ezek a fiatalok mind szeretetre vágynak. Rossz gyerek nincs! Csak olyan, akire nem figyelnek, akit nem szeretnek, akivel nem törődnek. Pedig a gyerekeknek is vannak érzéseik, kérdéseik, problémájuk, ötletük, stb. A dolgunk csak annyi, mindezt észrevenni, odafigyelni, segíteni. Szeretetben, Istent követve, hittel.
Sziasztok Eddig még nem
Sziasztok Eddig még nem nagyon szóltam hozzá most mégis laptopot ragadok. Persze engem is felháborított az írás, bár őszintén én többet nevettem rajta mint szörnyülködtem, ez olyan, mint valami vicc, ilyennek képzelek egy jó szatírát, csak a végén mindenki összekacsint, nem kell ezt komolyan venni alapon. Aki komolyan veszi azt pedig sajnálom. Sajnálom, hogy azt hiszi az erőszak megoldás bármire az életben, mert ha mást nem ezt meg lehet tanulni belőle. A kedvencem az hogy ne dühből üssünk, hanem később megfontoltan. Nézzük mire tanítjuk ezzel a gyereket: ha dühös azt nem szabad lereagálnia, sőt fojtsa el, mert azt nem szabad mutatni, aztán ha már megnyugodott akkor aztán mindent bele. Lehetőleg egy gyengébbet védtelent bántson olyan dologért, amit már elfelejtett, ezzel is emlékeztessük, hogy soha ne felejtse el, hibázni nagy bűn. Mi sem hibázunk, mi csak nevelünk. Jó tudom ez durva sok embert bántani fog de én így gondolom. Hadd ajánljak mindenki figyelmébe egy klasszikust Robert Merle Mesterségem a halál című könyvét. Ugyanezt a nevelési elvet vallotta az apuka, és kisfia lett a legnagyobb mészáros. Érdekes könyv, aki nem olvasta ajánlom, érdekes tanulmány az ember jelleméről. Én nem gondolom, hogy ez a világ amiben élünk rossz, hogy rosszak az emberek, egyszerűen csak türelmetlen. Mindenki, mindent akar azonnal, ezért nincs időnk semmire. Néha megállunk magunkra nézünk és nem értjük mi történt, mert nem volt időnk megélni a dolgokat. És mivel nincs időnk, a gyerekeinkre sincs. Ezt is ugyanúgy akarjuk megoldani, ahogy minden mást, gyorsan, hogy aztán mehessünk tovább. Talán ezért egyszerűbb ütni mint türelmesen hússzor elmondani ugyanazt. Amire én haragszom a mai világban az az, hogy a saját kényelmünk megelőzi a gyereket. Egy kicsi gyereket fel kell venni hogyha sír, ez nem kérdéses. Egyszer egy anyuka azt mondta, amikor megkérdeztem miért sír gyereke, csak azt akarja hogy felvegyem, akkor miért nem teszi. Tényleg miért nem tesszük, mert neki jó lenne, és csak azért sem. Tanulja meg, hogy a világ nem teljesíti a kérését. Amit a kisgyerek először megtanul ebben a világban az a bizalom. Bízhat-e a világban, hogyha szól az válaszol, bízhat-e az anyjában, akitől az élete függ. Jók a külföldi könyvek, de szerintem senki nem fordul olyan szeretettel, megértéssel a gyerekek felé mint Ranschburg Jenő a Szülők könyvét ajánlom mindenkinek. Szerinte az a szerencsés csecsemő, aki ordít ha valamit akar, és nem az, aki egész nap boldogan fekszik a hátán és mosolyog a kiságyából.
Határok, fegyelmezés - szeretettel
Olyan jó olvasgatni a hozzászólásaitokat, nagyon sok gondolatot merítek belőle - köszönöm Nektek!
Jómagam meglehetősen ösztönösen nevelgetem a csemetéimet, könyvekre sosem támaszkodtam, kizárólag a saját belső érzéseimre. És ezek alapján minden bizonnyal sokszor csinálom jól és sokszor csinálom rosszul a dolgokat... 
Én úgy érzem, hogy helye van a nevelésben a szigornak, bizonyos határok megszabásának, méghozzá pici kortól kezdve. Ne gondoljatok itt nagy dolgokra, csak mondjuk olyasmikre, hogy megtanítjuk a kúszó-mászó babának, totyogó kicsi gyereknek, hogy ne tépje el az újságokat az asztalon, ne dobálja szét a CD-ket, ne szórja ki a virágföldet a padlóra. (Korábban már említettem, hogy nem tartom jó megoldásnak, ha mindent egyre fentebb pakol a szülő - nyilván a legféltettebb kincsek, vagy a potenciális veszélyforrást jelentő tárgyak kivételével). Ez sokszor nem egyszerű dolog - vannak kicsik akik ezeket az alapvető szabályokat símán elfogadják, de vannak, akik kézzel-lábbal tiltakoznak mindennemű korlátozás ellen. Nekem mindkét habitusú gyerekből megadatott egy
Szerintem nagyon fontos ezeket az apróságnak tűnő dolgokat megtanítani nekik kicsi korban, mert úgy érzem, hogy valahol itt kezdődik az, hogy később egy nagyobb gyerek, fiatal felnőtt miképpen lesz hajlandó elfogadni a társas együttélés szabályait, mennyire tart tiszteletben másokat.
Nekem a nagyobbik fiam nagyon kemény dió volt. Ötödszörre is megcsinálta egymás után azt, amiért háromszor rosszallásunkat fejeztük ki, negyedszer pedig ráütöttünk a kezére. Ezt nem egyszer és nem kétszer, hanem sokszor! Mivel én magam túlságosan alkalmazkodó és szabálytisztelő vagyok, ezért kifejezetten csodáltam ezt a csepp gyerkőcöt, hogy milyen bátor és határozott, ahogy védi a saját akaratát... Nem szerettük volna betörni őt, mondjuk oly módon, mint ahogy ez a könyv leírja az erre vonatkozó módszereit, de mégis azt akartuk, hogy igenis fogadja el a határokat, amiket szabunk neki!
Tudjátok mit tettünk? Kompromisszumot kötöttünk vele egy csomó dologban! Például, a lakás minden helyiségében, a létező összes szekrényben és komódban kapott egy kis fiókot/fakkot/rekeszt ami az övé volt és ezeket boldogan használta. Így nem kellett semmitől sem kategórikusan eltiltanunk (elvégre a család teljes jogú tagja, nem?), és innentől kezdve elfogadta, hogy a többi fiókhoz/fakkhoz ne nyúljon!
De még így is voltak problémás dolgok - például a konnektor... Végső kétségbeesésemben megfogtam egyszer a gyerek kedvenc nyusziját, és bedugtam a konnektorba a mancsát, majd rászóltam, hogy nem szabad, és rá is ütöttem a plüssmancsra. Hát, ez teljes siker volt! Onnantól kezdve minden "nem szabad"-dolgot a gyerek a nyuszijával csináltatott meg, majd rászólt ő maga és ráütött a mancsára...
Szóval, lehet fegyelmezni és korlátozni szeretettel is, csak elő kell venni a leleményességünket...
Amúgy én időnként nyakon csapom a fiaimat, ha éppen úgy jön ki a lépés, és nem érdekel, hogy ezt bármilyen nevelési elv helyesli vagy helyteleníti. Ezek amolyan visszakézből és gondolkodás nélkül leosztott maflások, amiből a gyerek azonnal tudja, hogy miért kapja, és helyrebillen. Utána megbeszéljük a dolgot, hogy rossz érzésük lehetőleg ne maradjon. De olyan is volt már, hogy elnézést kértem a nyaklevesért, mert bár jogos volt, de talán túlreagáltam, mert mondjuk fáradt voltam.... Mindig megértőek velem ilyenkor!!
Határok :)
Igen, Plútó, ezen is merengtem, hogy a gyerek határait vagy a szülőhatárait kell-e ebből a cikkből kihámozni. Jó tisztában lenni a saját határainkkal is, aztán jöhet a gyereké, pont amiatt, amit írtál, hogy fáradtabb voltál és emiatt ment a nyakas előbb. Egyébként én is volt, hogy elnézést kértem mikor eldurrant egy popóra pacsi, vagy nyakleves, ne adj Isten egy pofon. Igen ilyen is volt 
mert nagyon elszállt az agyam az egésznapos visszaszájalástól, vagy a köpdöséstől, amit mesefilmből tanult el -Pingu- Hú Lenókából néha előbújik ám az állat sajnos 
ilyenkor szégyellem is kicsit magam, hogy nem vagyok elég türelmes. Pedig dehogynem, a férjem jegyezte meg hogy Ő már előbb adott volna egy nyakast, mint ahogy én adtam. Puszka 
mesefilm
Magyar népmesék!!!
Van sok video Y..t-on!!!
Ezeket nézze a gyerek!
Isten nevében
nem hagy nyugodni ez a dolog, és újabb gondolatok jutottak eszembe. egy gyermeket félelem és bűntudatkeltéssel, megalázással, fizikai erőszakkal kell nevelni Isten nevében? ez volna méltó Istenhez? kétlem! mivel szolgálhat rá egy gyermek arra, hogy fizikailag megkínozzák? semmi ilyen szituációt nem tudok elképzelni. Ha Isten csak egy mondatot mondhatna a világnak az ez volna: "Teljesen félreértettetek." Szerintem nem az a bűn, ha házasság előtt szeretkezel, hanem az ha a fizikai erőddel visszaélve bántod a gyermekedet. Csak halkan jegyzem meg, hogy a Bibliát nem szó szerint kell értelmezni, hanem a sorok mögött olvasva megérteni a valódi jelentését. Isten nevében már rengeteg bűnt követett el az emberiség! A gyermekeknek a következők fontosak egy általam régen olvasott könyv szerint: szemkontaktus, kitüntetett figyelem (amikor csak rá figyelünk, és nem ugrunk fel 2 perc után), fizikai érintés (babusgatás, ölelés, nem kínzás), szeretet. Na ez a másik szó, ami manapság már teljesen elvesztette az eredeti jelentését. A szeretet nevében is körülbelül annyi bűnt lett elkövetve mint Isten nevében.
Kedves Édua, a Biblián nincs
Kedves Édua, a Biblián nincs mit félreértelmezni. Nem "szerintem így, szerinted úgy" alapon működik. Konkrét útmutatásokat kapunk például a tízparancsolat által. Világosan le van írva, hogy ne paráználkodj, és ebbe beletartozik a házasság előtti testi kapcsolat tilalma is. Dönthetünk, hogy betartjuk-e vagy sem, de azt kijelenteni, hogy "szerintem ez nem bűn..."hááát. A hozzászólásod többi részével maximálisan egyetértek. Ildi
Biblia értelmezése
Kedves Ildi! Félreértettél! Én nem azt írtam, hogy a Bibliát értelmezze mindenki úgy ahogy akarja, hanem, hogy a sorok mögött kell olvasni, hogy megértsd a valódi jelentését! A házasság előtti szexet csak példaként hoztam szóba, mert azt bűnnek kiáltják ki, ugyanakkor gyermeket kínozni az nemhogy nem bűn, hanem követendő Isten nevében (a szerző páros szerint). Ennek abszurditására kívántam rávilágítani. Édua
Minden félreérthető!
Prücsimanó, vitatkoznék egy kicsit. Szerintem minden (a Bibliát is beleértve) bizony félreértelmezhető. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy mindenki egyedi látásmódja szerint értelmez. A Biblia egyrészt nagyon régi szöveg, fordítani kellett, tehát te már eleve a fordító szűrőjén keresztül kapod az infót, ami még átmegy a te saját szűrődön. Szerintem még a parancsolatok sem egyértelműek. A Ne ölj! parancsolattal kapcsolatban én például egyből feltehetném a kérdést, hogy mit ne? Ebből nem derül ki, hogy állatokat ölhetek-e. Hogy jóízően megehetem a rántott husit, vagy lecsaphatom-e a szúnyogot, ami épp a véremet szívja. De most komolyan :-)
Szia Melinda,
Ezt a könyvet én is nagyon szeretem 
Meg az testvérét is, aki Egymásra hangolva címre hallgat, és házaspároknak szól, nekem hihetetlenül sokat segített, amikor felismertem a saját és a férjem szeretetnyelvét... A kölyökét még csak találgatom 
Szeretettel, Zsu
Egymásra hangolva
Nekem is be van tervezve ez is, bár a gyerekekről szólóban is van egy fejezet a párokról. Az biztos, hogy aki harmóniában van a párjával, annak sokkal könnyebb szeretettel, türelemmel nevelni gyermekét is. Hogy is mondja a szerző páros? Kedvesen, de határozottan. Igen, még ez is fontos. Ezt kihagytam az előző hozzászólásomból.
erőszakmentes kommunikáció
Sziasztok! Még egy gondolat eszembe jutott. Itthon próbálok a nagyobbik fiammal az erőszakmentes kommunikáció elve szerint viselkedni, és nagyon-nagyon jó tapasztalataim vannak! 
Két könyvet találtam eddig magyarul a témában, mindkettőt dr. Marshall B. Rosenberg tollából: A szavak ablakok vagy falak (Erőszakmentes kommunikáció) Így is lehet nevelni és tanítani (Erőszakmentes kommunikáció az iskolában és otthon) Nagyon a figyelmetekbe ajánlom! Sokkal boldogabb lenne a világ, ha az emberek a könyv elvei alapján viszonyulnának egymáshoz. Egyáltalán nem nehéz, csak arra kell odafigyelni, hogy ne megszokásból reagáljunk le egy-egy szituációt. Pici gyereknél értelemszerűen nem biztos, hogy működik, de majd úgyis jól kipróbálom a kisebbik fiamnál 
és később megosztom Veletek.
Csatlakoznék az előttem
Csatlakoznék az előttem szólóhoz (is) :), valóban nagyon beteg világban élünk. Mert nincs benne szeretet. Olyan igazi. Mindenre, így a gyereknevelésre is módszereket kell kidolgozni, hogy működjön, ahelyett, hogy az ember egyszerűen csak szeretne. Nem arra az elcsépelt szeretetre gondolok, ahogyan manapság értik ezt. Hanem a szó legszorosabb értelmében. Mert az igazi szeretettel együtt jár a tisztelet és az alázat is. Tudni kellene szeretni... a párunkat, a gyermekeinket, a tényt, hogy édesanyák lettünk, a hivatásunkat, és sorolhatnám. És ahogy figyelem ezt a világot, az a legmegdöbbentőbb, hogy mindenkiben benne van az igény és a vágy erre, de nem tudják hogyan kell. Mert aki nem kapott szeretetet, az tovább sem tudja adni. Hiszen bármit csak akkor tudunk adni a másiknak, ha nekünk is van belőle. Mindenki mindent mástól vár. Mert egyszerűbb menni a buta tömeg után, egyszerűbb és kényelmesebb sodródni az árral... De jó, ha mindenki az emlékezetébe vési, hogy az árral csak a döglött halak sodródnak, az életrevalók képesek az árral szemben is úszni...
gyermeknevelés
nem olvastam el az előzményeket, mert rettentő indulatot, felháborodást és dühöt vált ki belőlem az ha valaki egy gyermeket bánt. törvényt hoznék rá, hogy levágják mindkét kezét az ilyennek, és még börtönbe is zárnám. minden gyermek egy Csoda, és kizárólag szeretettel, megértéssel, és odaadással szabad velük foglalkozni, és utat mutatni nekik. ha valaki örökbe szeretne fogadni micsoda procedúrán kell átesnie! rengeteg pszichológiai, személyiség teszt, alkalmassági teszt. ehhez a feltételhez kötném a gyermekvállalást azoknál is akik saját gyermeket szeretnének. a sok felelőtlen, ostoba nő vajon milyen példát fog mutatni a gyerekének? merem állítani, hogy a tizenévesek 90% a drogozik, rendszeresen iszik, cigarettát szív, és a diszkó vécéjében idegenekkel közösül annyira el van borulva az agya. hol van olyankor a tisztelt anyuka és apuka? hol volt akkor amikor törődni, nevelni kellett volna a gyereket és kialakítani az egészséges értékrendet, erkölcsi hozzáállást? aztán vannak akik azt hiszik, hogy csak meg kell szülni a gyereket és akkor majd húde jön az anyai ösztön. ebben nem hiszek! a gyermekvállalásra tudatosan kell készülni minden szinten. amikor pedig a felnőtt gyerek szembesíti őket, hogy egy nagy kaka volt amit nevelés címén csináltak, akkor széttárják a kezüket, hogy hát, ők is ezt kapták, ezt tudták továbbadni. mi van?! nem azért vagyunk gondolkodó lények, hogy felismerjük a hibákat és tanuljunk belőlük? tudatlan robotok volnánk, akik nem képesek a rossz mintákon felülemelkedni? mire kaptuk az életet? arra, hogy fejlődjünk, és kihozzuk magunkból a legtöbbet, vagy arra hogy mónikasót nézzünk, amíg a gyerek meg valami hülye számítógépes játékban mészárol le tömegeket? elnézést az indulatos írásért, de ez a világ nagyon beteg, és ez elkeserít.
Drága Antalvalis anyukák,
én legszívesebben meghívnálak benneteket hozzánk, hogy jól megölelgessük egymást, és egy kávé-csokitorta.... ööö akarom mondani zöldtea és reformsüti mellett dumáljunk ezekről a dolgokról... és hogy közben lássátok, hogy bár egészen más nézeteket vallok, mint a legtöbben itt, attól még mi is normális család vagyunk, a gyerekünk vidám és életrevaló Na, kinek van kedve jönni?
Anyuka találkozó
Szia Zsu!
Én benne vagyok a dumálásban. És van egy nagyon jó egészséges csoki torta receptem is :)
Szóval egyáltalán nem gondolom, hogy nálatok otthon rémuralom van. Viszont fontosnak vélem, hogy mások is megismerjék Neill nevelési elveit. Számomra a gyereknevelésnek egy új dimenziója nyílt meg, amikor elolvastam a Summerhill-t. Úgy vélem, addig is szeretetben neveltem Rózi lányomat, de ez a könyv sok kérdésemre adott választ, és elkerülhetővé teszi a kamaszkorra jellemző kudarcokat. Jó lenne, ha elolvasnátok, és akkor tudnánk beszélgetni róla. Teljes szívemből ajánlom mindenkinek ezt és a Goa által javasolt könyvet a vitaindító iromány alternatívájaként.
Anyuka találkozó
Én is benne lennék, sütnék egy jó kis kenyeret a csokitorta mellé 
és jól kidumáljuk magunkat jó kis téma ez is Plútó csoda jó, hogy itt vagy! L.
Nyílt AntalValis találkozó
Ha már Anyukák, Nagymamák, leendő Anyukák ilyen jól összemelegedtek, összehozhatnánk végre a találkozói napot, amin nemcsak mi szerkesztők, tanácsadók lennénk, - mert mi legalább 2 hetente találkozunk, hanem Ti is kedves olvasóink, hozzászólóink csakhogy energiát cseréljünk a személyes életben is.
Jó lenne a szabadban gyerekekkel, Apukákkal, barátokkal.
Még egy alternatíva
Az én kedvenc nevelési könyvem Gary Chapman és Ross Campbell: Gyerekekre hangolva. Nagyon sok jó ötlet van benne, fő mondanivalója: Szeressük gyerekünket feltétlen nélkül, akármit is csinál. Mindig töltsük tele a "szeretet-tankját", így elérhetjük, hogy nem akar rosszalkodni "csakazértis". Valamint nem elég szeretni, ki is kell fejezni a szeretetünket, méghozzá azon a szeretet-nyelven, amelyet a gyermek a legfontosabbnak tart. Öt szeretet nyelvet különböztet meg a könyv.
1. testi érintés (szeretgetés, simogatás, játék közbeni megérintés...stb.)
2. szóbeli megerősítés (dicséret, bíztatás)
3. szolgálatkészség (megtenni olyan dolgokat is, amelyeket nem kért, de tudjuk, hogy szeretné pl. kedvenc sütijét sütni, uzsonnát készíteni...stb.)
4. minőségi idő (együtt töltött idő, amikor csak és kizárólag rá figyelünk)
5. ajándékok (ajándékok, amelyek szeretetünkről árulkodnak)
Mindegyik gyereknek szüksége van arra, hogy mind az öt "szeretet-nyelven" "beszéljenek hozzá", viszont mindenkinek vagy egy, amelyik a legjellemzőbb. Ha pont a rá legjellemzőbbet hanyagoljuk a gyermek nevelésében (mert esetleg mi azt nem látjuk annyira fontosnak), nem biztos, hogy érzi szeretetünket.
Természetesen e könyv szerint is fontos a fegyelmezés, de hangsúlyozza, hogy a fegyelmezést csakis a "szeretet tank" feltöltése után szükséges elkezdeni. Fegyelmezés közben is érezze a gyerek, hogy szeretve van, és minden az ő érdekében történik. Egy gyereket sem szabad a saját szeretet-nyelvén büntetni, pl. akinek a legfontosabb a testi érintés, tilos megverni, mert maradandó lelki sérüléseket okozhat nála. Akinek az ajándék a legfontosabb, nem szabad azt mondani egy mérges pillanatunkban, hogy "bánom már, hogy megvettem neked ezt, mert nem érdemled meg", vagy akinek a minőségi idő a legfontosabb, nem mondhatjuk neki, hogy "legközelebb nem hozlak magammal".
Kb. ennyi a lényege a könyvnek, de rengeteg gyakorlati példát ír. Én úgy érzem, nagyon hasznos olvasmány.
hoppá, most látom csak, hogy
hoppá, most látom csak, hogy pont erről a könyvről írtam a hozzászólásomban, de már nem emlékeztem a címére és az írójára. (könyvtárból kölcsönöztem évekkel ezelőtt) egyébként a fegyelmezésről azt írták, ami nagyon megmaradt bennem, hogy ha mindig nyugodtan és szeretettel beszélünk a gyerekkel, akkor ha alkalomadtán felvisszük a hangunkat annak meglesz a hatása. volt egy példa is: az apuka határozottan és hangosabban rászólt a futkározó gyermekre, hogy álljon meg. a gyermek tudta, hogy ez nem játék hiszen apa nem szokott így szólni, és rögtön megállt (útkereszteződés előtt). kifejtette a szerző, hogyha folyton idegbajosan beszélne a gyerekkel, akkor egy idő után, az nem volna rá hatással, megszokná, tehát a rákiabálásnak nem volna már fegyelmező ereje. ilyenkor jön a fizikai erőszak Isten nevében?! Édua
Kontinuum
üdvözlök Mindenkit! Bár kezdő anyuka vagyok de némi tapasztalattalíszeretném megosztani veletek a kontinuum elv lényegét,bár biztosan sokan ismeritek, de lehet, hogy akad valaki akinek ez újdonság... Véleményem szerint a babák, gyerekek társas lényként születnek meg, ha a későbbiekben gondok vannak az csakis a szülő tudatlanságából fakad... ime a kontinuum elv "Jean Liedloff Venezuela dzsungeleiben felkeresi a ma is kőkorszaki körülmények között élő jekána indiánokat. Lenyűgözi őt ezeknek a "vadembereknek" a szemmel látható boldog és kiegyensúlyozott élete, és két és fél évet tölt el a törzsnél. Az ott töltött hónapok során egyre inkább az kezdi érdekelni, hogy mi az oka annak, hogy az indiánok annyival boldogabbak nálunk civilizált embereknél: nincs agresszió, nincs bűnözés, nincsenek elhagyott gyerekek, magányos, boldogtalan emberek. Liedloff megfigyeli, hogy a jekánák nyelvéből - szinte megdöbbentő - hiányzik a munka kifejezés, és ezzel együtt mindaz, amit mi munka alatt értünk: a muszájból, erőfeszítések árán végzett tevékenység, kevés élvezettel. Számukra minden tevékenység öröm, a megerőltető tennivalók közben vicceket mesélnek egymásnak, és jókat szórakoznak. Minden tevékenységük közben saját jól-létüket növelik. Jean Liedloff az indiánok boldogabb életének kulcsát a csecsemőkkel és a gyermekekkel való bánásmódban találja meg. A kontinuum (folytonosság) elve az evolúció alatt kialakult emberi szükségleteket jelenti. Az indiánok a gyerekek eredeti szükségleteit követik, azokat az igényeket, amelyeket a csecsemő magával hozott. A gyermeket mindenhova magukkal viszik, ott van, ahol az élet zajlik, és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják. Az újszülöttet nem hagyják egyedül akár alszik, akár ébren van, és legfőképp akkor nem, ha sír. A folyamatosan karban lévő csecsemő azt érzi, hogy minden rendben van, hagy alapvetően jó és szívesen látott vendég a családban. A csecsemő, majd később a kisgyermek is az édesanyával - vagy édesapával, nagymamával, testvérrel - van nappal, éjjel pedig az anya mellett alszik. A rácsos ágy, a külön szoba, a járóka, a babakocsi nem létezik. Liedloff szerint a csecsemőnek szüksége van azokra a teljeskörű tapasztalatokra, amelyekhez fajunk az evolúció hosszú folyamata során alkalmazkodott. Mit foglalnak ezek a tapasztalatok magukba? állandó testközelség anyjával (vagy más, ismert gondviselővel) születésétől fogva; szülei ágyában alszik, állandó testközelségben, míg saját akaratából nem távozik; a saját teste jelzéseit követve szopik - igény szerinti szoptatás; állandóan hordják, karban vagy másként, testközelben van, általában az anyjával, ahol figyel (vagy szopik vagy alszik), míg aki hordja, végzi napi dolgait - amíg a baba önmagától kúszni, majd mászni nem kezd, általában 6-8 hónapos korában; gondviselői azonnal reagálnak jelzéseire (izeg-mozog, sír, stb.), anélkül, hogy elítélnék, bosszankodnának, vagy szükségleteit leértékelnék. Ugyanakkor nem mutatnak túlzott aggodalmat, se nem teszik a figyelem állandó középpontjává; érzi az idősebbek elvárását (és megfelel annak), hogy természetéből adódóan társas lény, együttműködő és önfenntartó ösztönei erősek. Érzi, hogy szívesen látják és megbecsülik. A civilizált ember inkább az eszére, mint az ösztöneire hallgat. Pedig a kisbabákkal való törődésben nincs helye az intellektusnak - állítja Liedloff. Ahogy az anyaméhben minden az elvártaknak megfelelően történt, a csecsemő a továbbiakban is számít rá, mondhatni biztos benne, hogy a történések megfelelnek elvárásainak. Ez azonban a modern világban szinte soha nem következik be. Mi történik akkor, ha ezek a magunkkal hozott elvárások nem teljesülnek, ha az ember ösztönös igényei nem elégülnek ki? Vajon hiányzik-e ez későbbi életünkben, tovább tudunk-e lépni, képesek leszünk-e egyáltalán egy boldog, kiegyensúlyozott életre? A könyv pszichológus szerzője megfigyelései alapján írja le a kontinuum-elvet, amelyben a boldogság nem egy elérendő cél, hanem egy természetes állapot. "
A verés az nevelés?
Kedves Goa!
Nagyon örülök, hogy írtál erről a könyvről. nekem is a kedvenceim közé tartozik. Azt gondolom, erről az oldalról kellene megközelíteni a gyereknevelést, nem pedig a vessző oldaláról.
Teljesen egyet értek Simcsirivel is. A gyerekeket vesszővel való verés és idomítás nélkül is lehet nevelni.
Ennek az irománynak az olvasása belőlem csak mélységes felháborodást tudott kiváltani. Ezzel így vagyok jó pár nap után is. Páran írtátok, hogy azért vannak benne értékek, követendő elvek. Na számomra ez volt az egyik leggusztustalanabb vonása ennek a könyvnek. Persze, hogy egyet értek én is azzal, hogy legyünk következetesek a gyerekkel, alakítsunk ki benne egy morális értékszemléletet stb. Na de mindezt verés útján? A cél szentesíti az eszközt? Tegyük kényelmesebbé az életünket. Tanítsuk meg a gyereknek, mikor ne zavarjon minket, mert nekünk ez kényelmes. És hogy ezt elérjük, semmi mást nem kell tennünk, csak néha kicsit megvesszőzzük. Úgy kb 5 hónapos korától fogva. Tényleg, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!
Elnézést, ha valakit bánt a hangnem, de akár hányszor végig gondolom ezt felmegy bennem a pumpa.
A gyerek rosszaságának az oka szinte mindig a szülőben keresendő. Mert nem figyeltünk rá eléggé, vagy mert nincs rá elég időnk stb. Tudom, hogy a mai rohanó világban a legtöbben nem tudnak annyi időt szánni a gyerekeikre, mint amennyit kellene, vagy amennyit szeretnének. Ebbe a csapdába én is belekerülök néha. A gyerekek csak ezt jelzik felénk viselkedésükkel. És erre a válasz a vesszőzés lenne?
Szeretném mindenki figyelmébe ajánlani az alábbi könyvet. Bár Neill ebben nagyrészt az iskolai nevelés alternatíváját mutatja be, szerintem elvei az otthoni nevelés terén is mérvadóak a szülőknek.
A. S. Neill
Summerhill
A pedagógia csendes forradalma
Egy kiváló pedagógus, A. S. Neill mondja el az általa alapított iskola, Summerhill történetét, valamint gondolatait gyerekekről és szüleikről, iskolákról és tanárokról, szabadságról és kényszerről. Neill forradalmi pedagógiai elvei - ellentétben a tekintélyelvű nevelési módszerekkel - a gyermeknek annyi szabadságot adnak, amennyi csak lehetséges. A szabad, önmagát szabályozó gyermek szabad akaratából tanul és cselekszik, ami boldogabb és gyermekibb életet tesz lehetővé, később pedig kiegyensúlyozottabb, neurózisoktól mentes felnőttkort.
"Ez a könyv azoknak a szemelvényeknek a gyűjteménye, amelyeket amerikai kiadóm, Harold Hart válogatott ki négy korábbi könyvemből. - A Summerhill ma gyakorlatilag ugyanolyan, mint 1921-ben volt, amikor megalapítottuk. Közös diák-tanár önkormányzat működik, a növendékek szabadon eldönthetik, hogy részt vesznek-e az órákon vagy sem, jogukban áll tanulás helyett játszani napokon, heteken, ha kell, akár éveken át, nem részesülnek semmiféle - sem vallási, sem erkölcsi, sem politikai - kioktatásban, és senki nem próbálja átalakítani a jellemüket."
"A nehéz gyerek boldogtalan. Örök harcban áll saját magával, ebből kifolyólag a világgal is ? írja Neill a könyv bevezetőjében.
A nehéz felnőtt ugyanebben a cipőben jár. Egy boldog embernek nem jut eszébe megzavarni egy gyűlést, vagy a háború mellett szónokolni, vagy négert lincselni. Egy boldog feleség nem zsörtölődik a férjével és a gyerekeivel. Egy boldog ember nem gyilkol és nem lop. Egy boldog munkáltató nem félemlíti meg az alkalmazottait.
Az összes bűntényt, az összes háborút vissza lehet vezetni a boldogtalanságra. Ez a könyv azt kísérli meg bemutatni, hogy miből is fakad a boldogtalanság és hogyan képes tönkretenni emberi életeket, illetve hogy miként lehet felnevelni a gyerekeket úgy, hogy e boldogtalanságot legalább nagy részben elkerüljék."
Visszafelé haladunk?
Kedves Anyukák! Számomra döbbenetes volt a fentebbi írás. Mindenki a saját gyermek korából tud táplálkozni és én is ezt teszem. Mi ugyan lányok voltunk és nem a legjobbak, de soha nem bántottak a szüleim amiért nagyon hálás vagyok. Ez az érem egyik oldala. A másik, ha bármilyen ennyire kemény dorgálást és fegyelmezést kaptam volna akkor biztosan elszöktem volna. Nem egyforma az emberek természete és ezt bizony, mint szülő mindenkinek figyelembe kell venni, nem minden nevelési eszköz alkalmazható minden egyes gyereknél. Felnőttként elvárjuk, hogy individuumként kezeljenek, de azt szeretnénk, ha gyerekeink jól idomított állatokként ostorcsapásra és kemény jelszavakra mozogjanak? Nekem ez egy kicsit ellentmondásosnak tűnik... Majd felnőve azt is várjuk gyermekeinktől, hogy önállóan boldoguljanak és megtalálják helyüket a világban, ami bizony már nem a 100-200 évvel ezelőtti rend szerint működik, hogy aki jól viselkedik az elnyeri méltó jutalmát. Ahogy a világ változik nekünk is figyelembe kell vennünk és változtatnunk. Ha becsukjuk a szemünket és azt mondjuk, hogy ami régen jó volt jó lesz ma is, nem hiszem, hogy életképes felnőttek lesznek gyerekeinkből. Nem vagyok híve a ma divatos engedjünk meg mindent nevelésnek, de a fent leírtak már olyan szinten korlátolt szerintem - és ezt a szerintemet hangsúlyoznám - hogy még olvasás közben is reszketek a dühtől. Nekem 3 fiú gyerek van a felügyeletem alatt. Nem én szültem őket, csak a válás után "örököltem" őket. Általánosságban elmondhatom, nem egyszerű velük, de következetességgel és mindkét fél Apa-Anya egyetértésével nagyon könnyű velük. Ugyanúgy emberek, mint mi felnőttek, vannak jogaik, kötelezettségeik amiket illik figyelembe vennünk. Egyébként meg egy mondás szerint mindenki úgy h*lye, ahogy tud. Szóval a legkeményebb szigorból, és elnyomásból a legkeményebb bűnözők is kifejlődtek már.
Kedves Goa! Nagyon örülök,
Kedves Goa!
Nagyon örülök, hogy írtál erről a könyvről. nekem is a kedvenceim közé tartozik. Azt gondolom, erről az oldalról kellene megközelíteni a gyereknevelést, nem pedig a vessző oldaláról.
Teljesen egyet értek Simcsirivel is. A gyerekeket vesszővel való verés és idomítás nélkül is lehet nevelni.
Ennek az irománynak az olvasása belőlem csak mélységes felháborodást tudott kiváltani. Ezzel így vagyok jó pár nap után is. Páran írtátok, hogy azért vannak benne értékek, követendő elvek. Na számomra ez volt az egyik leggusztustalanabb vonása ennek a könyvnek. Persze, hogy egyet értek én is azzal, hogy legyünk következetesek a gyerekkel, alakítsunk ki benne egy morális értékszemléletet stb. Na de mindezt verés útján? A cél szentesíti az eszközt? Tegyük kényelmesebbé az életünket. Tanítsuk meg a gyereknek, mikor ne zavarjon minket, mert nekünk ez kényelmes. És hogy ezt elérjük, semmi mást nem kell tennünk, csak néha kicsit megvesszőzzük. Úgy kb 5 hónapos korától fogva. Tényleg, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe!
Elnézést, ha valakit bánt a hangnem, de akár hányszor végig gondolom ezt felmegy bennem a pumpa.
A gyerek rosszaságának az oka szinte mindig a szülőben keresendő. Mert nem figyeltünk rá eléggé, vagy mert nincs rá elég időnk stb. Tudom, hogy a mai rohanó világban a legtöbben nem tudnak annyi időt szánni a gyerekeikre, mint amennyit kellene, vagy amennyit szeretnének. Ebbe a csapdába én is belekerülök néha. A gyerekek csak ezt jelzik felénk viselkedésükkel. És erre a válasz a vesszőzés lenne?
Szeretném mindenki figyelmébe ajánlani az alábbi könyvet. Bár Neill ebben nagyrészt az iskolai nevelés alternatíváját mutatja be, szerintem elvei az otthoni nevelés terén is mérvadóak a szülőknek.
A. S. Neill
Summerhill
A pedagógia csendes forradalma
Egy kiváló pedagógus, A. S. Neill mondja el az általa alapított iskola, Summerhill történetét, valamint gondolatait gyerekekről és szüleikről, iskolákról és tanárokról, szabadságról és kényszerről. Neill forradalmi pedagógiai elvei - ellentétben a tekintélyelvű nevelési módszerekkel - a gyermeknek annyi szabadságot adnak, amennyi csak lehetséges. A szabad, önmagát szabályozó gyermek szabad akaratából tanul és cselekszik, ami boldogabb és gyermekibb életet tesz lehetővé, később pedig kiegyensúlyozottabb, neurózisoktól mentes felnőttkort.
"Ez a könyv azoknak a szemelvényeknek a gyűjteménye, amelyeket amerikai kiadóm, Harold Hart válogatott ki négy korábbi könyvemből. - A Summerhill ma gyakorlatilag ugyanolyan, mint 1921-ben volt, amikor megalapítottuk. Közös diák-tanár önkormányzat működik, a növendékek szabadon eldönthetik, hogy részt vesznek-e az órákon vagy sem, jogukban áll tanulás helyett játszani napokon, heteken, ha kell, akár éveken át, nem részesülnek semmiféle - sem vallási, sem erkölcsi, sem politikai - kioktatásban, és senki nem próbálja átalakítani a jellemüket."
"A nehéz gyerek boldogtalan. Örök harcban áll saját magával, ebből kifolyólag a világgal is ? írja Neill a könyv bevezetőjében.
A nehéz felnőtt ugyanebben a cipőben jár. Egy boldog embernek nem jut eszébe megzavarni egy gyűlést, vagy a háború mellett szónokolni, vagy négert lincselni. Egy boldog feleség nem zsörtölődik a férjével és a gyerekeivel. Egy boldog ember nem gyilkol és nem lop. Egy boldog munkáltató nem félemlíti meg az alkalmazottait.
Az összes bűntényt, az összes háborút vissza lehet vezetni a boldogtalanságra. Ez a könyv azt kísérli meg bemutatni, hogy miből is fakad a boldogtalanság és hogyan képes tönkretenni emberi életeket, illetve hogy miként lehet felnevelni a gyerekeket úgy, hogy e boldogtalanságot legalább nagy részben elkerüljék."
igen, ezt is meg kell tanulniuk
Kedves Andi! "A gyerekeket vesszővel való verés és idomítás nélkül is lehet nevelni."Ebben egyetértek veled, csakhogy nekem úgy tűnik,hogy a gyereket manapság nem mindenki tudja/akarja nevelni.Se vesszővel, se nélküle. Igen,legyünk következetesek a gyerekkel, alakítsunk ki benne egy morális értékszemléletet stb. de én tovább megyek:tegyük kényelmesebbé az életünket. Tanítsuk meg a gyereknek, mikor ne zavarjon minket, mert ez is elvárható tőle.Én pl.nehezen viselem, ha nem tudok a férjemmel egy szót sem váltani, mert rájuk kell figyelnem.De ez általában nem gond, mert itthon rugalmasak vagyunk.Viszont amikor telefonálok, vagy a pénztárnál fizetek, esetleg becsenget a postás, akkor igenis tudjon "viselkedni".Akkor, és ott, nem amikor kedve tartja. "A gyerek rosszaságának az oka szinte mindig a szülőben keresendő. Mert nem figyeltünk rá eléggé, vagy mert nincs rá elég időnk stb. Tudom, hogy a mai rohanó világban a legtöbben nem tudnak annyi időt szánni a gyerekeikre, mint amennyit kellene, vagy amennyit szeretnének. Ebbe a csapdába én is belekerülök néha."Ebben is teljesen igazad van, de a könyvben világosan leírják, hogy ez NEM NEVELÉS hanem fenyítés,büntetés.Hogyha nem figyelsz rá, ne csodáld, ha rosszalkodikHa nem akadályozod meg már az elején a rosszalkodást, akkor mit sem ér az indulatból elkövetett verés. Egyébként pedig ebben a rohanó világban, a gyereknek is meg kell tanulnia, ahogy egyre nagyobb lesz, hogy anyának és apának sincs rá mindig annyi ideje, amennyit szeretne,és ez nem is a szülő hibája, nem is a gyereké.Ezt tudomásul kell venni, és nem siránkozni rajta,hanem megtalálni a legjobb megoldásokat. Szerintem ennek a könyvnek igenis van értéke.Mégpedig az,hogy szabályokat, határokat kell a gyermeknek megtanulnia, és attól,hogy nem ő akart megszületni, hanem mi akartuk őt, nem kell mindenben őhozzá alkalmazkodni, mert akkor ez lesz neki a "normális".Végeredményben arra jutottam, hogy ez a könyv jót akar azzal, hogy irányt mutat, alapelveket ad és gyakorlati tanácsokkal szolgál a neveléshez, de egy olyan szélsőséges módszert próbál újra népszerűsíteni, ami már többször bebizonyította,hogy az arra alkalmatlan szülő gyermeke, és az effajta nevelést nem igénylő gyermek számára csak félelmet, erőszakot, személyiségzavarokat okozhat.Viszont a másik véglet is ugyanezen eredménnyel szolgál:ha a gyermek nem tanul kellő toleranciát, önfegyelmet, szabálytudatot stb. Nem akarom megvédeni ezen irományt, mert összességében én nem találom a mai világunkban követendő példának a leírtakat, csak a szándékot próbálom értékelni benne.
tisztelet, együttérzés
Kedves Andrea!és Mindenki aki olvassa :) Mindig örülök ha azt látom, hogy más is hasonló nézeteket vall a gyereknevelésről,azaz, hogy a mai robot világban még vannak természetes emberek :-) Mielőtt megszületett a fiam olvastam a Dalai Láma könyvét az együttérzésről és megragadott az a fejezet, ahol a gyerekekről beszél, a legfontosabb Ő szerinte,hogy tiszteld a gyermeket és érezz együtt vele...próbáltam és próbálkozom azóta is és elmondanám, hogy megdöbbentő felismeréseket hoz magával ez a fajta tudatosság. Csak egy példa? belegondoltunk már abba, hogy milyen lehet egy ölelésre szomjazni az éjszaka közepén, egy idegen és sötét helyen? vágyni a szeretett személyre, hogy biztonságban érezzem magam?...hát igen, talán nem túl jó, és mégis mennyien próbálnak egy ilyen szeretet után sóvárgó kis emberkét idomítani...aztán meg később, 20 év múlva csodálkozunk, hogy az ifjú, modern fiatalembert nem érdekli ha anyja, apja beteg, nem tud mit kezdeni a betegeskedő, kicsit hóbortos öreg nagyszülőkkel, nem képes együttérezni, a párkapcsolatában, ha gond adódik inkább otthagyja....stb. hopppááá!!!! hogy amikor kis csecsemőként vele sem éreztek együtt, őt nem erre tanították??? dehogynem, a gyümölcs beérett, tessék szétnézni...a mai világ tele van boldogtalan, szeretre éhes felnőtt, ámde infantilis emberekkel...nem véletlen, nem azt mondom, hogy csak a gyerekkor miatt, de hiszem azt, hogy a "tortából egy óriás szeletet kitesz", ha torta a nagy élet :) Évek óta figyelem, hogy ki, hogyan reagál akkor, ha gyerekkoráról kell beszélni...figyeljétek meg, nagyon kevesen vannak, akik önfeledten, különösebb feszültség nélkül, oldottan tudnak beszélni a gyermek én tapasztalatairól... Üdvözlettel: Goa
a cikk margójára...
Sziasztok! Először is bemutatkoznék: egy budapesti anyuka vagyok, aki Erdélyből származik (innen némi szigor a nevelési elvekben), és lassan féléve napi rendszerességgel olvaslak Titeket. Csöndben, eddig nem szólaltam meg, talán csak a tanácsadóm, Tünde emlékszik rám, mivel elárasztottam pár érdeklődő levéllel. Mindenesetre egyelőre a kezdő lépéseket teszem a természetes-méregmentes lét ösvényén. A fentebb idézett cikket Tőletek teljesen függetlenül találtam meg, és engem ledöbbentett. Ki is kerestem azt a részt, ami számomra megkérdőjelezte a szerzőpáros érzelmi kötődését saját gyermekéhez: "Egyikükkel azonban problémánk adódott. Ő az, aki korán mozgékony lett, négy hónaposan mászott, hét hónaposan járt. Mindig bámulatosan koordinált. Egyszerűen nem esett be a vízbe. Belefáradtam, hogy folyton a tóhoz sétáljak. Hogy megtanulja a leckét, beletaszítottam. Persze ő nem tudta ezt. Ahogy egyensúlyozott a medence szélén, a lábfejemmel megbillentettem" Nem tudom, hogy ebből ki mit érez ki, én megrökönyödtem, hogy Isten nevében egyesek mit meg nem tesznek. És talán az nem is lenne gond, hogy így neveli, mert mindenki a saját elvei szerint nevel, (azért a mai szemlélet sem tetszik annyira, hogy lassan csak a gyermeknek vannak jogai, a szülőnek, tanárnak semmi) - csak az döbbent meg, hogy ezt az elvet ők Isten nevében népszerűsítik... Félreértés ne essék, a Tracy Hoggy és Spock-féle nevelési elveket hasonlóan szélsőségesnek látom. Én úgy gondolom, a gyermeknek tanulnia kell, és ebbe belefér a fegyelmezés is. Csak véleményem szerint minden gyermek más, minden gyermekre más eszköz hat, és a szülők érzik leginkább, hogy mi az pontosan. Van, akire hat egy szigorú tekintet is, megrovó szavak, van, akinek a fenekére csapsz és az is hatástalan. Lényeg, hogy azt találd meg, amivel Te, mint szülő kifejezed a haragodat, szomorúságodat, nemtetszésedet. És ez célba is fog vezetni. ... mondom én, akinek a gyermeke csak 26 hónapos :-) De egy nagyon erős, mozgékony, akaratos gyermek, így én is tudom, mit jelent rácsapni... (utána meg gyötrődni azon, hogy ezt jól tettem-e?)... az arculcsapás most nálunk is téma volt, érdekes, én is így reagáltam le (visszacsaptam), nálunk meg ennek nem volt túl sok hatása. Egy ideje fogom a kezét, és mondom: inkább simogass, az finom! És mostanában ha elindul a keze, sokszor oda sem ér, mondja: "inkább simogat"... Még egy utolsó gondolat: mindenem a gyermekem, szívem szerint örökre itthon maradnék Vele. De sajnos nem megy, úgy sem, hogy a férjem heti 5 napban napi 12 órát melózik. Vissza kell mennem dolgozni úgy, hogy mellette még suliba is járok (szerencsére megengedhetem magamnak, hogy ebben az évben csak napi 4 órában). És nem élünk "nagylábon", hiszen egy egyszobás albérletben lakunk... úgyhogy most szoktatom bölcsibe, és mérgelődöm az ételek összetételén, amit bennt kapnak ;-) szóval egy kicsit felszínesnek találom ezt az enyhén lenéző, bölcsibe-lepasszolós hozzáállást. Jujj, nagyon hosszúra sikeredtem. Elnézést, ha valakit megbántottam, nem állt szándékomban. Üdvözlettel: Zsu
Mintha én írtam volna
Kedves Zsu! Ez a vízbelökős dolog nekem is sokszor eszmbe jut, mióta olvastam a könyvet. Hát, ha már mindenáron tapasztalással kell annak a szegény gyereknek megtanulnia a világot, akkor várja már ki, míg magától beleesik az a gyerek, és ne legyen rest mindig lejárkálni utána és figyelni rá! És még büszkén le is írja, hogy milyen csalafintán megoldotta ezt a problémát 
Ja, és kisfiam a "te módszereddel" szokott le a pofozkodásról. Csak kicsilányomnál ez nem vált be... Szerintem az is lustaság és önzés, ha minden gyereket egy kaptafára vesz a szülő, és nem hajlandó az egyéni különbségeket figyelembe venni a nevelésnél.
Sajnálatos
Sziasztok, én is keresztény ember vagyok, gyerekeimet is a bibliai elveknek megfelelően próbáltam nevelni - kívülállók szerint nagyon jól nevelt, illedelmes, engedelmes, szeretetteljes gyermekeim vannak. 21 és 15 évesek, fiúk. Rendkívüli módon megdöbbentett az írás. Sajnos az ilyen, Bibliát félreértelmező írások - emberek miatt van olyan vélemény a kereszténységről - és Istenről, mint amilyet tapasztal az ember úton útfélen. Én nem idomítottam a gyermekeimet, mint a cikuszos lovakat, hanem neveltem őket szeretettel, sok-sok figyelemmel tisztelve az ő kis lényüket is, hiszen nem ők akartak a világra jönni, hanem én akartam, hogy megszülessenek. Egyébként is mindenkinek először is kötelességei vannak, csak azután jogai. És ha az ember szülőként tisztességgel teljesíti a kötelességeit, csak akkor van joga bármit is elvárni a gyerekeitől. Egy cirkuszban, ahol idomítani kell, hol beszélhetünk olyanfajta szeretetről, amivel egy (normális) szülő kötődik a gyermekeihez ? Nagyon sajnálom ezeket a gyerekeket (és a szülőket is), akik az írás szerint vannak nevelve, hiszen milyen példa van előttük ? Mit tudnak továbbadni ? Félelemből teszik, amit kell nekik, és nem tiszteletből. És ez óriási különbség !
Már megint darázsfészekbe nyúltál,Plútó!
Első percben, és még 2 napig én is mélységesen fel voltam háborodva, hogy egy ilyen iromány napvilágot láthat.Azóta már aludtam rá jónéhányat, fogalmaztam a hozzászólásomat.Ugyanazt éreztem, mint a lusta anyáról szóló írásod kapcsán.Napokig csak ezen járt az eszem, tudtam,hogy írni fogok...de eszembe jutott, hogy milyen jól sikerült az első "provokációd".Soha annyi hozzászólás em érkezett, mint azokban a napokban, a "lusta anyára"Nem tudom szándékos volt-e, vagy csak véletlen(ezt nehezen hiszem 
),hogy elsősorban a fenyítésről,a feltétlen engedelmességre nevelésről szóló részeket emelted ki.Mivel nem voltam lusta :) utánanézni,és napokig gondolkodni, rájöttem, hogy ez a könyv nem csak a verésről szól.Szó van benne a szeretetről, a család összetartásáról, a türelemről,következetességről, és még sorolhatnám a rengeteg emberi értéket.Ahogy túljutottam az idomításos, veréses részeken, a hátam borsózott attól, ahogy a családot a katonasághoz hasonlította az író, belegabalyodott a legyintés=vesszőzés magyarázásába, aztán arról írt, hogyan növeljük a náspángolás erősségét, ahogy nő a gyerek...hiteltelennek, önzőnek gondoltam az írókat.Aztán lassacskán körvonalazódott egy olyan nevelési módszer, aminek a gyakorlatát tanítani kellene a mai anyukáknak.Azt, hogy mindig figyeljük a gyermeket, azonnal reagáljunk, ha nem tetsző dolgot csinál, és ne várjuk meg, míg megtanulja "a füle botját sem mozdítani",és ne várjuk meg azt sem, amíg jól felidegesítjük magunkat, és indulatból jól elnáspángoljuk, elzavarjuk, megbüntetjük.Mert ez már tényleg fenyítés csupán, és nem nevelés.Ezt minden nap,minden órában, minden percben következetesen,fáradságot nem sajnálva, végezzük.Csak ez a vessző dolog, kétélű fegyver.Az arra nem alkalmasok kezében rosszul sülhet el. Elfolytás, megalázottság, gyűlölet,harag és agresszió,ami a nyomában jár. Mondjatok nekem egy olyan könyvet, ahol ennyi gyakorlati példa össze van gyűjtve arra, hogy milyen helyzetekben ,milyen módszer vált be!Nekem is van egy példám: kislányom, aki rettentő emocionális és empatikus lény (2 és fél éves) egy időben rászokott arra,hogy pofon ütött.Sokszor,nagyon sokszor játszódott le:én megfogtam a kezét, szomorúan mondtam neki,hogy ezt nem szabad, mert anyának nagyon fáj.A pofonok nem maradtak el.Aztán egyszer visszaütöttem(bocs a gyengébb idegzetűektől), de nem mondtam,hogy nem szabad, hanem csak mosolyogtam rá, mint ahogy ő is rám...csak egy kicsit bizonytalanabbul,de megint ütött.Én is,de mivel rendületlenül mosolyogtam, nem sírt(sajnáltam szegényt, mert nem voltam túl kíméletes),aztán már nem kaptam újabb pofont.Ez a jelenet még 1 vagy 2 alkalommal játszódott le, azóta se jutott eszébe anyát pofozni.Szóval én azt mondom, hogy olvassuk csak el magát a könyvet, és csak azután háborodjunk fel.De én nem vagyok biztos benne, hogy a mai világban nem lenne-e szükségünk néha arra a (varázs)vesszőre.Merthogy a csupasz kezünk csak simogatásra és ölelésre való.
Hát, Eszter !
Ez egy nagyon frappánsan megfogalmazott hozzászólás volt, érdemes volt rajta gondolkodni Ezzerrel egyetértek! Zsu
Szocotthon
A bloghoz még nem tudok állástfoglalni, nem azért, mert még nem vagyok anya, van elképzelésem, vannak elveim, amik szerintem szeretném majd nevelni a gyerekeim, ezek részben a saját gyerekkoromból hozott elvek, amik szerint én is nevelve voltam, részben ezeknek az elveknek az én meggyőződésemhez igazított formája és természetesen vannak egészen "új " mondhatni modern elképzeléseim, nézeteim a gyeremeknevelésről. A könyvbe még nem olvastam bele, még Plútó blogját sem olvastam el, ezért most csak a szocotthonhoz szólnék hozzá, csupán pár mondat erejéig. Mielőtt a blogra kerültem, kb. másfél évet dolgoztam egy ilyen szocotthonban, hívjuk inkább nyugdíjasotthonnak. Érettségi után felvettek az orvosi egyetemre, viszont jogra nem, ahova igazán szerettem volna bejutni, ezért úgy határoztam, hogy hagyom a sulit, inkább megyek dolgozni és munka mellett majd rágyúrok a felvételi tételekre és megpróbálok bejutni a jogi egyetemre. Míg nem dolgoztam ott, addig én is kicsit elítéltem azokat, akik "berakják" szüleiket egy ilyen otthonba, aztán havonta egyszer rájuk néznek, hoznak valami csomagot, megkérdezik a nővérkéktől, hogy hogy "viselkedik" az anyuka/apuka és élik gondtalan életüket. Aztán ahogy telt az idő, beilleszkedtem a társaságba, a kolléganőim egytől- egyik idősebbek voltak mint édesanyám, flexibilisnek, tettrekésznek kellett lennem, hogy kizökkentsem az idősebb kolléganőket abból a "gödörből" és saját magam is abból a skatulyából, hogy a mai fiatal nővérkék már nem sokat érnek, mert szívtelenek, fegyelmezetlenek, nyavajognak és képtelenek normálisan kommunikálni a páciensekkel. De sikerült a dolog, a lakók is elfogadtak, az átlagéletkor kb.80-90 év között mozgott, képzelhetitek milyen nehéz volt elnyerni a bizalmukat, de a végén még meg is siradtak. Ezalatt a másfél év alatt változott a véleményem, az értékrendem, kemény lecke volt, hiszen hetente volt elhalálozás, és ez nem kórház volt, ahol jönnek-mennek az emberek, párn napig vagy hétig vannak bent, hanem nyugdíjasotthon, voltak nénikék/bácsikák, akiknek mi voltunk a család, nekem is voltak "kedvenceim" és bizony megviselt mindegy egyes haláleset. Az utolsó szolgálatom olyan volt, hogy egész délelőtt azon tanakodtunk, vajon fel merjük-e hívni az egyik néni gyermekeit, mert mi úgy látjuk, hogy már csak pár órája van hátra, de mi van, ha mégis tévedünk és feleslegesen megrémisztjük a hozzátartózókat? Végül is eldöntöttük, hogy felhívjuk a gyerekeket, mert lehet, hogy szeretnének az édesanyjukkal lenni, mikor eltávozik az élők sorából. Nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy felvegyem a kagylót és közöljem a hozzátartozókkal, hogy siessenek az otthonba, mert édesanyjuk haldoklik. De mire ezt kimondtam, a néni már meghalt és végignéztem, ahogy a gyerekei élesztgetik, mert nem tudtak elbúcsúzni, annak ellenére, hogy minden nap bejöttek az otthonba, etetgették, itatgatták, simogatták, masszíroztak, megfürdették az édesanyjukat (ez a mi dolgunk volt egyébként). Egy percig nem gondoltam azt, hogy hálátlan gyerekei lennének, mert "bedugták" az édesanyjukat egy otthonba. Tehetős embereke voltak, kb. a szüleimmel egyidősek, nem tehették meg, mégha lehet szívesen is tették volna, hogy otthon maradjanak éhbérért, valami szociális juttatásért, hogy otthon tudják ápolni az édesanyjukat. Akinek egyetemre járó gyerekei vannak, jelzáloghitelek stb... a nyakán, az nem teheti meg hogy 200 eurós juttatásért (sokat mondok) otthon marad beteget ápolni. És különben sem egyszerü feladat, fizikailag és lelkileg is kimerítő, főleg ha fekvőbetegről van szó. Épp ezért nem tartom a "szocotthont" pokolnak és azokat sem hálátlan gyerekeknek, akik arra kényszerülnek, hogy otthonba adják a szüleiket. Egyébként meg meg lehet hallgatni az "érintetteket" is, volt (nem kevés) olyan néni/bácsi, aki azt mondta, hogy jobb dolga még otthon sem volt. Az otthon nem kórház, a hozzátartozók minden nap bejöhettek, bármikor, haza is vihették a szülőket napokra, hetekre.
A bölcsit sem tudom csípőből elítélni. Nem arról van szó, hogy valakinek "bejön" a gyerek lead irány meló, hanem valakinek ez jelent megoldást, nem kényelmit, lehet, hogy én is rászorulok, lehet másfél-két éves lesz a csemetém és úgy fogom érezni, hogy márpedig én úgy magara venném megint az ügyészi talárt, egy kicsit dolgoznék, kimozdulnék, megvalósítanám önmagam, a tárgyalóterembe nem vihetem magammal a gyerekem. Aztán anyagi vonzata is van dolognak, bár ebben én azt vallom, hogy legyen a férjem annyira tökös "gyerek", hogy nekem ne anyagiak miatt keljen fél-egy éves gyerek mellől dolgozni mennem. 
Viszont tudom magamról, hogy úgy lesz teljes az életem, ha nem csak a magánéletben leszek boldog és kiegyensúlyozott, hanem a szakmai életben is, elvégre ez volt az egyik álmom, hogy ilyen szép hivatásom legyen, ettől még nem leszek önző karrierista, aki bölcsibe dugja a gyerekét. Ha frusztrált leszek, azt a gyerekem is érzékelni fogja. Nem?
Katka igazad van, de
írtam is, hogy van akinek az jön be - és itt a frusztrációra gondoltam és arra, amit írtál, mert igenis fontos a kiegyensúlyozott szülő a gyerek mellé. Én sem vagyok már az sajnos, így majd kell találnom valami "melót", amit végezhetek. Mostanában én is lepasszolom a csajszikat, hadd élvezkedjenek a mamájukon egy cseppet, és így most jobb egy kicsit L.
Isten-szeretet-fenyítés...
Sziasztok, Legelőször szeretném, ha tudnátok, hogy a következő mondatokat keresztényként írom. Amikor anya lettem, én is elolvastam ezt a könyvet, mivel igenis szeretném a gyerekeimet Isten útján nevelni. Lényegében egyetértek vele, bár ennyire szigorúak mi nem vagyunk. Az alapvető gond szerintem az, hogy mindannyian mást értünk szeretet alatt. Nálam a szeretetbe beletartozik a keménység is, mert néha igenis keménynek kell lenni a gyerekeddel, az ő érdekében. A Biblia azt mondja, hogy Isten is megfenyíti azokat, akiket szeret (most nem tudok pontos helyet mondani, de majd utánanézek, hogy hol van ez leírva). Szerintem ennek a könyvnek egy baja van, túlságosan kidomborítja a fenyítést, mellőzve a "szeretgetést", egy kicsit rideg és kemény. Pedig a gyakorlati életben nagyon is jól működik a fenyítés és a rajongva-szeretés. Ez a könyv még keresztényként is kicsit nehezen emészthető, szerintem aki nem tekinti a Bibliát az egyetlen tekintélynek az életében, az nem is tudja igazán megérteni. És hogy kicsit lássátok a másik oldalt is: a kisfiam két és fél éves, nálunk így szokott végigmenni egy konfliktushelyzet: csinál valamit, amit nem szabad, rászólunk. Megint megcsinálja, megint rászólunk, hozzátéve, hogy legközelebb kap a fenekére fakanállal. Ilyenkor vagy befejezi, vagy sunyin ránk néz, és megcsinálja harmadszor is. Ilyenkor egy fakanál társaságában bevonulunk a szobájába (SOHA nem kap mások előtt, ez a mi ügyünk), kap egy pici ütést a popsijára (TÉNYLEG picit, nem vagyunk állatok, hogy szétverjük a gyereket, épp csak csíp egy kicsit...), majd megkérdezzük tőle, hogy tudja-e miért kapta. Mindig tudja. Megbeszéljük, hogy ezt nem szabad, legközelebb fogadjon szót, általában bocsánatot is kér magától. Mindig szorosan magunhoz öleljük, elmondjuk neki, hogy nagyon szeretjük, és ezt azért kapta, mert meg kell tanulnia, hogy következménye van annak, amit tesz. Utána vidáman és felszabadultan játsszunk tovább, az egész folyamat alatt igyekszünk a lehető leghiggadtabbak maradni. Az egészben nem maga a fizikai fenyítés a lényeg, hanem a lelki folyamat. Külön kell választani a gyereket, és azt, amit csinál (ahogy Isten is elválasztja a bűnt a bűnös embertől, az elsőt gyűlöli, a másikat nagyon is szereti). A fiunk soha nem kap ki azért, mert rossz vagy buta, soha nem büntetjük azért, amilyen, de nem tűrjük a dacos, "csakazértis" engedetlenséget, amit szerintem minden szülő pontosan ismer. Annak nem szabadna előfordulnia, hogy dühből, indulatból verem el a gyerekemet, na annak semmi értelme, ezt én is iszonyatosnak tartom (kaptam én is annak idején...) A nehezebb eset persze az, amikor anya és apa már tiszta ideg :D És nem hiszem, hogy emiatt gyűlölni fog felnőtt korában. Viszont pl engedelmesen megáll, ha motorozás közben rászólok, mert mondjuk jön egy autó. Vagy szó nélkül indul haza a szomszédból, amikor itt az ideje, ahelyett, hogy hisztizne, mert még maradni akar. És lehet, hogy ez sokak szemében rossz, de sokan meg vágyakozva kérdezik, hogy "ezt meg hogy csinálod?". Én azt gondolom, hogy igenis fontos az engedelmesség, mert extrém esetben akár életet menthet, de ez nem egyenlő azzal, hogy a gyereknek nem lehet saját akarata, véleménye, egyénisége, hogy megalázva és alárendelve éli az életét. A baráti körünkben vannak mindenféle családok, és a gyerekeken egyértelműen látszik, hogy kik vallják ezeket az elveket. És nem azért, mert szótlan, boldogtalan, elnyomott gyerekek, sőt! :D Összeségében igyekszem úgy viszonyulni a fiamhoz, ahogy Isten viszonyul hozzám: feltétel nélkül szeret, mindig ott van, amikor szükségem van rá, bármilyen helyzetben futhatok hozzá, megvígasztal, és ha kell, akkor kemény, az én érdekemben... Még egyszer mondom, szerintem ezt a könyvet azok tudják igazán megérteni, akik megtért, hívő keresztények, és tisztában vannak azzal, hogy a Biblia bizonyos kifejezések alatt mit ért. Írtam mindezt úgy, hogy újjászületett, Krisztusban hívő keresztény vagyok immár 15 éve. Egy, a Bibliát szóról-szóra tanulmányozó gyülekezethez tartozom családommal együtt, vallom, hogy Isten teremtette a világot, hogy a Biblia az Ő szava és ma is aktuális, és hogy annyira szeret mindannyiunkat, hogy elküldte a Fiát, Jézust, hogy aki hisz benne, ne kárhozzon el, hanem örök élete legyen (János evangéliuma 3,16). Szeretettel, Zsu
Saját példa
Szia Zsu! Én csak 1 nagyon rövidet fűznék ehhez hozzá. Engem anyukám 1x vert el fakanállal. Gyufával játszottam. Máig emlegetem neki, hogy hogy tehette.... Nagyon fáj, még ha kicsit ütnek is. Sajnálom, hogy úgy látjátok csak ez az egy út vezet ahhoz, hogy a gyereketek rátok hallgasson. Szerintem már csak dafke is csinál dolgokat. Én azt tenném a helyében. A lányomra eddig kb 3x kellett ráüssek (kézzel), amikor nagyon veszélyes dolgot csinált. Hallgat rám. 4 éves. Nálunk a legerősebb büntetés az az, hogy azt mondom haragszom rá. Majd az idő eldönti, hogy melyik módszer a jobb :D Remélem egy 10 év múlva újra "találkozunk" és megbeszéljük. Eszter
nem akkor, amikor már megtette!
Szia! Bocs,hogy belekotyogok, de Zsu-val nagyon egy húron pendülünk. A kislányod fenékre verésével kapcsolatban írnék pár sort.Nem akkor kell ütni, amikor már megtette a "rosszat", hanem meg kell benne akadályozni, vagy ha már a szándékot látod, akkor kell a fenekére ütni.A könyv épp erről okosít, hogy nem büntetésnek kell használni a verést, hanem nevelési eszköznek.Az már más kérdés, hogy én is inkább más nevelési eszközt választok, de a verés utólag,mit sem ér.Akkor már inkább az "anya szomorú miatta", "most mérges vagyok, mert ezt tetted" többet ér.
Tudom én
Én biztos vagyok benne,hogy itt mindenki jól csinálja, és nagyjából hasonló módszerekkel is "dolgozunk".Csak egy kicsit gyúrjuk egymást, ha ,már Plútó ilyen jól eltalálta a vitaindítót
Vokeszternek
Szia Eszter! Köszönöm a személyes élményed, elhiszem, hogy rossz, én is emlékszem az összes pofonra, amit kaptam. Nem tudom, nálad is így volt-e, de én mindig indulatból, dühből kaptam, én ezt igyekszem elkerülni a kisfiammal. A bibliai értelemben vett fenyítésnek pont ez a lényege, hogy nem levezeted a dühödet azzal, hogy megvered a gyereket, az barbárság. Szerintem ez az egész nagyon függ a gyerek egyéniségétől is, ki kell tapasztalni, melyik gyereknél mi működik. Ahogy írod is, a kislányodnak például a ti módszeretek tök jól beválik. Az én fiam viszont olyan zsivány, hogy a sima "haragszom rád" tutira nem lenne elég De lehet, hogy lesz még olyan gyermekem, aki elsírja magát már ha csak csúnyán nézek rá (hallottam már ilyenről is), akkor nem lesz szükség fenekelésre. Ismerni kell a saját gyermekünket, és az alapján alkalmazni az elveinket. Az csak egy dolog, hogy a mi esetünkben az elveket épp a Biblia szabja meg... Szeretettel, Zsu
Zusnak
Hát, igen. Nem egyformák, az tuti :D Bennem csak a fakanál hagyott kellően mély nyomot :D És anya nem dühből csinálta. Megmondta, ha még 1x meggyújtok egy gyufát, elver. Felrakta a tv tetejére a fakanalat. Én meg dafke :D meggyújtottam még 1 gyufát. Szerintem üthetett vele vagy 2őt, és tuti nem erőset. Szerencsére anya nem az indulatos fajta. Én is próbálom eszerint nevelni a gyerekeket :D Tényleg kíváncsi lennék a későbbiekre. Szeretettel Eszter
Zsunak a fenyítésről
Drága Zsu!
Engedd meg, hogy erre reagáljak: "A Biblia azt mondja, hogy Isten is megfenyíti azokat, akiket szeret (most nem tudok pontos helyet mondani, de majd utánanézek, hogy hol van ez leírva)."
Lehet, hogy ez így le van írva valahol, de én a próbatételeket nem nevezem fenyítésnek.
A gyerek is folyamatosan próbára tesz minket, de mennyivel kényelmesebb egy állandóan engedelmeskedő, mintagyerek, aki engedelmes akár a kutya.
Bocsi, de ezt nem bírtam megállni
Drága Lenóka! Engedd meg,
Drága Lenóka! Engedd meg, hogy egy idézettel válaszoljak: "Mert a bűn ellen való harcban még nem álltatok ellen egészen a vérig, és elfeledkeztetek a bátorításról, amely nektek mint fiaknak szól: "Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad." Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja? Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk? Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa." (Zsidókhoz írt levél 12. rész, 4-11. vers) Ha esetleg mélyebben is érdekel, olvasd el Jób könyvének 5. részéből a 17-18-as verset, illetve a Példabeszédek könyvét (pl 29. fejezet), ezekben nagyon sok szó van erről a témáról. Két apró megjegyzést tennék még hozzá a félreértések elkerülése végett :) Ezekből úgy tűnhet, hogy Isten gonosz és csak büntet, de ez nem igaz. Isten nagyon szeret, és mint mennyei Édesapa törődik velünk. Nála a szeretetben benne van a fenyítés is, bár szerintem ugyanúgy nem boldog, ha meg kell tennie, mint ahogy mi is utáljuk, ha fenyítésre kerül a sor. De szükség van rá. Tudom, hogy manapság sokan úgy gondolják, a Biblia régimódi, és nem kell szó szerint értelmezni, nos, szerintem ugyanolyan aktuális, mint régen, és ugyanazt akarja most is mondani, amit sok ezer évvel ezelőtt. Ha akkor azt mondta, hogy a fenyítés hasznos és szükséges, akkor szerintem ez ma is igaz. És természetesen semmiképpen sem engedelmes kiskutyát szeretnénk nevelni, akkor vettünk volna egy csivavát Mi egyszerűen csak Isten útján, a Biblia tanítása szerint szeretnénk nevelni a gyermekünket. Abból rossz még nem sült ki Sok szeretettel, Zsu
húha
Nagyon köszönöm az idézetet. Lehat, hogy hiba, de én sosem voltam ennyire híve annak, hogy a biblia szerint neveljek, arra amit írtál csak az jut eszembe, az ember HIT nélkül elveszik. Isten pedig nem ver bottal, azaz mindenki kap valamit mikor elbotlik -én sem vgyok kivétel- de tudom mi miért történik, nem azért mert nem voltam jókislány, hanem azért mert kell hogy megtapasztlaljam a tetteim súlyát, akkoris, ha jó akkoris ha "nem". Engem már annyiszor próbára tett az Isten a röpke 33 év alatt, hogy elmondani is sok volna, nem éreztem egyszer sem büntetésnek a sorsom, csak esetleg a miértekre szerettem volna megkapni a válaszokat és meg is találtam. Örülök, hogy olyan nehéz gyerekkorom volt, és nehéz a felnőttkor is bizonyos szempontokból, mert azzá lettem, aki vagyok. Én pl. ragaszkodom a hittanra járáshoz a gyereknél, és sajnálom hogy nekem nincs időm eljárni azokra az órákra amit a felnőtteknek tartanak, hiányzik a templombajárás, de vannak már dolgok amiket "felülvizsgálva" módosítok a magam szájaíze szerint, a nevelés is ilyen, Isten jelen van az életünkben, de nem fenyítés formájában, hanem a gondviselés és a próbatételek és "nem ver minket bottal" formában és ez így jó. A nevelés pedig más tészta, nem nevelek a biblia szerint ebben a formában, de ragaszkodom bizonyos dolgokhoz az Istent illetően a gyerekeknél is és a nevelésben is, ez a szeretet ősi törvényére épül nálam, amibe nem fér bele a verés vesszővel, bottal stb. A veréssel igazából feszültséget oldasz magadban, kisül az energia közted és a gyerek között, és ez hoz "megnyugvást" és esetenként sokkos traumákat egy életre. Olvasd el a mérgező szülők c. könyvet érdemes tanúlságos. Persze szavakkal éppúgy lehet ostorozni valakit és az sem jobb, sőt esetenként kársosabb, mint a verés. Szeretettel: L.
Isten szeretetében
Egyet értek Mosolykával. Bár még nincs gyermekem, de jól emlékszem a saját gyerekkoromra. Én inkább nevelem majd a sajátomat Isten szeretetében, mint Isten félelmében. Igyekszem majd megtanítani, hogy Isten szereti őt és neki is szeretettel és tisztelettel kell viszonyulnia az emberekhez, a világhoz, Istenhez. Miért kellene félni Istentől?????
Rám gyerekkoromban az édesanyám, ha nem is minden esetben, de tudott hatással lenni és szót fogadtam neki. A kamaszkorom is viszonylag enyhe lefolyású volt és értelmes felnőtt lett belőlem. És mindezt verés, vessző nélkül érte el. Elég volt komolyan, tiszteletparancsolóan rám néznie és tudtam mi helyes és mi nem.
Ezzel szemben apám időnként igyekezett a "felnőtt módszerekkel" élni: sarokba állsz és csak mély, tiszteletteljes bocsánatkérés után jöhetsz ki onnan, esetleg elcsattan egy-két pofon vagy csak emeli a kezét. A mai napig vihogva emlékezünk ezekről a pillanatokról. Nem tudott tekintélyt kivívni magának. Felnőtt koromban tanultam meg őt elfogadni, szeretni, tisztelni. Annak a nevelésnek a hatására, amit anyutól kaptam vessző nélkül.
Persze minden gyerek más és vannak helyzetek mikor kijár egy-két füles talán. De ezek a célzott helyzetek, melyeket a könyv ír őszintén apámat juttatják ezsembe és ő nem járt túl jól a módszerel.
Egy érett felnőtt, igen, tudja hogy mekkora felelősség egy gyermek és hogy nem aszerint kell őket szeretni, amit ők gondolnak jónak maguknak, tehát nem hagyok rá mindent, mert még olyan pici, édes és jópofa. De ez tökéletesen kivitelezhető vessző nélkül is.
Itt jut eszembe, hogy a Biblia egy csodás és érdekes olvasmány. És sokmindent nem feltétlenül úgy értelmezünk a mai nyelvhasználatunkkal, ahogy akkor azt gondolhatták. Talán a vessző sem kifejezetten fűzfavesszőt jelöl, amivel ütni kell. Távol áll tőlem, hogy a Szentírás szavait kérdőjelezzem meg. Talán csak mást értettek alatta, mint mi ma. 
Szép napot!
Anita
a tisztelet nem azonos a félelemmel
Nagyon sok minden eszembe jutott olvasás közben, de a "Gyere ha hívlak" fejezet ragadott meg leginkább. Hogy képzeli bárki is, hogy a gyereket el kell vonni attól a foglalatosságától, amiben éppen elmerült??? Az a világon a legfontosabb dolog, hogy a gyerekek játsszanak, és így tanulják az életet! A szülőnek tisztelnie kell a gyermekét! Ha már a vallásról beszélünk, a gyermekek a Teremtő gyermekei, senkinek sem tulajdonai vagy szolgái vagy alárendeltjei. Inkább gondolom azt, hogy a szülők a gyermek szolgái, mint fordítva! A legegyetemesebb parancsolat a szeretet. Hogy várhat el bárki is szeretetet egy olyan lénytől, akinek a szükségleteit nem veszi figyelembe? A legfőbb parancsolat szerint nem engedelmeskedni kell Istennek, hanem SZERETNI őt! Méghozzá "teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes ELMÉDBŐL", azaz nem vár el a Jóisten vak engedelmességet az embertől. Úgy is mondhatnám: Isten szolgái bárányok, de nem birkák. Ha megvesszőzöm a gyereket, amikor a lépcsőre akar mászni, akkor azt fogja megtanulni, hogy lépcsőre mászni rossz - nem pedig azt, hogy a lépcsőről leesni a rossz. Gondolkodni kell megtanítani a gyereket, nem pedig engedelmeskedni!
én inkább csak szeretem őket
Drága Plútó!
Kezdem a sort, már ott kiakadtam, mikor a kutya és ló példa előjött, állathoz hasonlítani egy gyermeket nekem szentségtörés. Tény, hogy a kisbaba elsősorban emocionális és ösztönös lény, akár egy állat, na de azért ez túlzás.
Sokszor találkoztam már vallásos emberekkel akik hasonló szemléletet vallottak én meg inkább hallgattam. A gyerek önző, és zsarolja a szüleit....
Fenyíteni vesszővel, ettől lesz erkölcsös egy gyerek? Szerintem ezzel az unokám verését készíteném elő, van ismerősöm aki fakanalat, meg nadrágszíjat használ én megvallom őszintén, ha nagyon muszáj a kezemmel csapkodom a popsijukat, igen azzal amivel megsimizem a kis buksijukat. Ez sem helyes állítólag.
A következetes nevelés egymás kölcsönös tisztelete és a nagybetűs SZERETET úgy vélem mindennél fontosabb és ezt a szentírás is megerősíti a szeretet himnuszban. "Ha szertet nincs bennem, csak zengő érc kongó hang vagyok"
Végül egy kis vicc a Nevelés mindennapi művészete c. katolikus kiadóban vásárolt könyvből:
Az anyuka Istennel fenyegetőzik és azt vallja, hogy Isten mindent lát.
Vihar van, a gyerek egy kockacukrot szeretne elcsenni a cukortartóból, egy nagyon dörög az ég, mire a kicsi gyerek megszólal: Jól van na, egy kis kockacukorért ekkora zajt csapni.
Kiváncsian várom anyatársaim véleményét, a szerkesztőkét is
L.
középkor?
Szerintem gáz, hogy a XXI. században még jelennek meg ilyen könyvek. Valóban, a gyerekből, ha félelemmel-fájdalommal nevelik, nagyon engedelmes és észrevétlen társaság lesz. Minden érzelmét magába temeti, teljes önkontroll alatt fog élni és isteníti-féli a szülőt. És valószínűleg a szülő sosem tudja meg mennyire gyűlöli őt a gyerek - lehet, hogy a gyerekben sem tudatosul. Aztán felnőtt korban majd tanulmányozhatja szegény a Mérgező szülők-et. (http://www.libri.hu/konyv/mergezo-szulok.html)
Neveljük a gyereket...
Sziasztok!
Én mindig mondtam, hogy "Úgy kell nevelni a gyereket, hogy Ő fogja választani nekünk a szocotthont..."
Üdv.: Konzol
Én bízom benne
hogy a gyerekem majd vénségemre nem szocotthonba fog dugni, hanem azt fogja mondani, hogy bevállal, ahogy annak idején én is "bevállaltam" Őt. Ez a csecsemőkorban kezdődik el és folytatódik egészen a felnőttkorig, azt fogom visszakapni amit adtam. És az nem a szocotthon meg nem a bölcsödei gondzónő, nem bébicsősz. -Nem bántásból írom, van akinek ez jön be, hogy gyerek lead és irány a meló- Igyekszem tehát rászolgálni a bizalomra és jó kapcsolatot kiépíteni a gyerekeimmel, na nem önzésből, hanem azért, hogy igazi nagycsaládos életformát visszahozzam a családba, olyat ahol több generáció képes boldogan együttélni. L.
Ingyenesen letölthető
Hírszem
- Csodatévő tömegkályha
1 nap 2 óra - Előadás a védőoltásokról: febr. 2 csütörtök
2 nap 22 óra - Házi komposztáló kas - alternatíva aquaponia helyett :)
3 nap 4 óra - Elektromos cigi- az új őrület...
5 nap 4 óra - Vali után, már a kutatók is megtalálták a kapcsolatot!
1 hét 4 óra - Az oltás biológiai fegyver, vagy az orvostudomány áldása?
1 hét 1 nap - A "hatalom" fél a változásoktól, de nagyon...
1 hét 1 nap - Végre rájöttek, hogy a sportolóknak sem mindegy, hogy mit esznek
1 hét 1 nap - Az egészség és a táplálkozás összefüggései - avagy a halott orvosok nem hazudnak...
1 hét 2 nap - Teljesen önfenntartó családi ház egymillió forintból
1 hét 4 nap - Életre keltette halott csecsemőjét az okos anya
1 hét 5 nap - A földes mozi
2 hét 1 nap - Ópusztaszeri biogazda tanfolyam
2 hét 1 nap - Élet a halál küszöbén
2 hét 3 nap - A védőoldás krónikus idegrendszeri megbetegedést okozhat
2 hét 5 nap - Elképesztő! Betegségnek tekintik a szófogadatlanságot
3 hét 1 nap - Gyermekeinkben a jövőnk! - Zöld óvoda
3 hét 3 nap - A daganat kiéheztetése lehet a rák ellenszere
3 hét 5 nap - Vízkereszt és farsang
4 hét 1 nap - Egy apuka agrárforradalma
4 hét 3 nap - Globális felmelegedés - egyszerű lépések
4 hét 5 nap - Biomimetikus épületek
5 hét 10 óra - Ezek miatt lehetünk fáradtak
5 hét 3 nap - Sport: Gyógyszer testnek és léleknek. No meg az agynak!
5 hét 4 nap - Mérgező gyerekáruk
6 hét 1 nap - Kiderült, miért nő több ujj a kelleténél
6 hét 3 nap - Monsanto szerint a világ - avagy nem lesz szabad választásod, hogy GMO-t eszel vagy nem
6 hét 4 nap - Ébredjünk fel! Az egészségügy mögött hataloméhes gyógyszer- és kőolajipar munkálkodik
7 hét 1 nap - Minőségi magyar hal
7 hét 2 nap - A vállalat / The Corporation
7 hét 4 nap
Bocsánat, most látom,
hogy itt valami szörnyű könyvről volt szó. Én csak annyit olvastam el belőle, hogy „Isten félelmében”, és erre írtam teológiai fejtegetésemet. Természetesen a legnagyobb disznóságnak tartom a gyerekek akár lelki, akár testi kínzását. Ez a bűncselekmény SEMMIVEL nem menthető, a Bibliával a legkevésbé. Egyébként botcsinálta teológusként még hadd jegyezzem meg, hogy a Tízparancsolat eredetileg nem az emberiség egyetemes etikai útmutatójának, hanem az Egyiptomból menekülő és a sivatagban vándorló zsidó népnek adatott és az akkor és ott felmerülő problémákban nekik adott segítséget. Természetesen alapvetően ma is megfontolandó az egész szellemisége, de minden kornak újra kell fogalmaznia konkrét etikai „parancsolatait”. Pl. a „Ne paráználkod!” parancs idején többnejűség volt érvényben, és ez ellen egyáltalán nem szólt ez a parancs. Tehát ma sem baj, ha egy férfinak több felesége van? Vagy például a „Ne ölj!” parancsolattal a - nagyon helyesen feltett - mit ne? kérdés mellett fel lehet tenni ilyeneket is: egy ámokfutó megfékezése, az eutanázia, a terrorizmus, vagy az éhező világról való tudomást-nem-vétel, környezetvédelem stb. Szóval a kérdés sokkal bonyolultabb. (Közhely, de igaz, hogy mindig, minden háborúban voltak/vannak egyházak, akik megáldják a fegyvereket...) Somhegyi Jutka