AntalVali.com

A napi betevő falat

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”- ezt mormoltam én is református hittanosként, bár nekem már közel sem jelentett annyit, mint azoknak a szántóvetőknek, akiknek életében a kenyér minden értelemben kiemelkedő szerepet kapott. Hívjuk gabonának, vagy mindennapi kenyérnek, annyira összefonódott a kettő, hogy a Kárpát-medencében egyszerűen csak azt mondták régen az emberek búzájukra: az ÉLET.

Tartalom:

• Mit is jelent a gabona?
  
• A mennyei manna
  
• Banán-vagy pizangfa
  
• Kenyérfa
  
• A banánon és a kenyérfán kívül
  
• Népfönntartó fákról
  
• Pálmák
  
• Vízinövények
  
• Zuzmók
  
• Burgonya

A kenyér a megélhetésünk szimbóluma. A módos gazdánál kifehéredett, az ország soványabb termőterületein rozsból készült. Sült hamuban, kemencében, kövön, szertartásosan kovászosan vagy sietősen kovásztalanul. Néha csak vöröshagymával, de mindig ott lapult a tarisznyában.

Ahogy a földet megművelő ember és a gabona viszonya elidegenedett, a kenyér és az alapanyag, a gabona is „gyári” lett. Mi és a gabona...eltávolodtunk, s a XX. század utolsó ötven évére több okból szinte csak a búzalisztre korlátozódott a viszonyunk. Utóbb már a bizalmunk is megrendült egymásban, s a teljes kiőrlés körüli csalafintaságokból még mindig nem sikerült kikeverednünk. Mostanság igyekszünk újratanulni egymás természetét, s otthoni környezetben ápolgatni barátságunkat.

Mit is jelent a gabona?
Az internetes lexikon szerint azoknak a pázsitfűféléknek az összefoglaló elnevezése, amelyeket táplálkozás céljára felhasználható magjaik miatt termesztenek. A gabona tehát mag, a magyarázó szöveg szerint ősidők óta az emberiség fő táplálkozási elemei közé tartozik. A magyar nyelv nem hagy kétséget, a felől, hogy a mag egyenlő magával az élettel, a magba zárt kozmikus energiával.

Zavarba ejtő dolog az ősidő. Újabban felvetődött, hogy nem csak a gabona minőségével, hanem létjogosultságával is baj van. Ha létezik új táplálkozási irányzat, akkor azt New Yorkban biztosan megtaláljuk. Ősembermozgalom Manhattanben című hírünk érinti például, hogy vannak, akik az ősember feltételezett táplálkozási szokásait tartják ideálisnak. Mindezt sokkal tudományosabb alapokra helyezve „paleo” táplálkozás néven népszerűsítik. Szendi Gábortól olvashatjátok ennek egy szösszenetét a Hírszemben. Aztán ha már kenyérreformról beszéltem, megjelentek olyan cikkek, mint "A teljes kiőrlésű liszt mint a bélflóra ellensége? - avagy a túlzott lektin fogyasztás következményei" Szándékosan odatett kérdőjelek, amik elbizonytalanítják az épp jó útra tévedt népet? A laikus nem tudhatja, hogy épp egy kampány, esetleg lejárató kampány közepébe csöppent, vagy ez megint valami new age.

A mindennapi kenyér fogalma valóban nem csak a műveltség legalsó fokán álló nép életviszonyainak tükrében értelmezhető, hanem az ember számára legtermészetesebb táplálék vonatkozásában is.

„Legyen néktek eledelül?”

A mennyei manna

Református tiszteletesünk egyik fő ismertetőjele az a törekvés volt, hogy minden ószövetségi csodára természettudományos magyarázatot adjon. Égő csipkebokor, Sodoma és Gomorra, özönvíz, sáskajárás vagy pont a mennyei manna. Néha kicsit csalódtam, mikor kipipáltunk egy újabb csodát, de kisgyerekként érdekesnek tartottam ezt természettudományos hívőséget, hogy ne vakon higgy. Bár a boldog tudatlanságnak is vannak előnyei, tudatos vásárlóként az előbbi előnyösebb. Ez az embertípus általában nehezebben fogadja el, hogy a tehén lila, és a narancslevet szorgos kezek préselik reggelente a dobozba...

Szóval, a mennyei manna állítólag zuzmó is lehetett.  A manna-zuzmó (Sphaerothallia esculenta vagy Lecanora esculenta)a Krimi-félszigettől a kirgiz-pusztaságig, Kis-Ázsiában, Perzsiában és Afrika északi részén a földön bőven nő. Az elszáradt, s a széltől a hegyekről elragadt zuzmó a szomszéd völgyekben, vagy más szomszéd vidékeken többnyire eső alkalmával lecsapódik; olyan a látszata, mintha az égből esnék, – ez az úgynevezett manna-eső. A tatárok földi kenyérnek nevezik és kenyeret sütnek belőle. Jóllehet e zuzmó tömegesen fordul elő – hiszen a Kirgiz-pusztaságon, ahol Pallas 1769-ben fölfedezte, 15 cm vastag réteget alkot a földön – mégsem mindennapi jelenség a manna-eső; ily események az ázsiai vidékeken 1824, 1828, 1841, 1846 és 1864-ből vannak följegyezve.

A magyarázatot Szutórisz Frigyes adta, aki 1905-ben írta "A növényvilág és az ember" című művelődéstörténeti tanulmányban": „Az Orinoko mellékén tapasztalt életviszonyokra, sok mindenféle gondolat ébred az emberben: mily óriási távolság választ el bennünket a guarannáktól s viszont őket tőlünk? Lesznek-e valaha ott, a hol mi most vagyunk? Vajjon hány ezer év előtt voltak a mi őseink ilyen, vagy hasonló viszonyok közt? S a mi bennünket különösen e helyen érdekel: mi volt őseink első növénytápláléka? Mily növényekhez fűződik az emberi műveltség kezdete? Mikor e kérdésekre választ keresünk, Ázsia déli része, az emberi nem úgynevezett bölcsője felé irányul figyelmünk, mert oda vezetnek a legősibb művelődés szálai.”

Szutóriusz művének titkári előszava szerint: „A Kir. Magyar Természettudományi Társulat választmánya elhatározta Szutóriusz Frigyes "A növényvilág és az ember" czímű művelődéstörténeti tanulmányainak kiadását, tisztában volt, hogy, ha nem is szorosan vett szakszerű természettudományi munkát juttat az aláírók és a nagyközönség kezébe, mégis olyan érdekes és tanulságos olvasmányt tesz közzé, mely a Természettudományi Könyvkiadó-vállalat sorozatában méltóan foglal helyet.”

Mielőtt a gabonát a lábasba vetnénk, érdekességképpen én is abból szemezgetnék, hogy mit és miért tartottak vagy tartanak az ember „mindennapi kenyerének” , "alapélelmiszernek", vagy gabonapótlónak a Föld különböző égtájain.

Mivel nem csak az emberek, a növények is vándorolnak, sőt, néha bevándorlóként nagyobb karriert futnak be, mint szülőföldjükön, jó szolgálatot tesznek Szutóriusz művének forrásai. A nagy utazók és a XIX. századi botanikusok feljegyzései, akik több érintetlen természeti néppel kerültek kapcsolatba.

Sok filmben felbukkan a jelenet, mikor a hajótöröttek a paradicsomi szigeten ébredve élelem után kezdenek kutatni, keresgélve bizonyos fákat különösen hasznosnak ítélnek, újra meg újra felkeresnek. Szutóriusz írja:  „A tudósok megegyeznek abban, hogy az a növény, melyet az embernek legelőbb sikerült művelnie, a banán-vagy pizangfa lehetett (Musa sapientium, Musa paradisiaca).”

Így gondolkodott: „…ha  a következő adatot tekintjük:  amely földön 500 kilogramm burgonya terem meg, ugyanazon rövid három hónap lefolyása alatt, minden gondozás nélkül, 20.000 kg banána érik meg; vagy pedig: a mely területen egy ember számára való egy évi búzaszükséglet terem, banánnal beültetve 25 embert tarthat el. Humboldt erre vonatkozólag így szól: "Egy holdnyi terület, pizanggal beültetve 50 embert, búzával bevetve pedig rendes viszonyok között három embert tarthat el." Ez okból a pizang művelése a trópusi vidékeken általánosan el van terjedve, s legalább is olyan fontos, mint nálunk a gabona…”

A növény fontosságának megfelel, hogy eredetéről a következő monda szól: Mikor Isten az embert teremtette, akkor nőtt ki a banán a földből, hogy az embernek tápláléka legyen. Ez okon most sem fejlődik magból. A banán valóban nem is érlel szaporodásra alkalmas magvakat.

„A hasogatott levelű kenyérfa (Artocarpus incisa), mint azt neve is elárulja, különösen az Indiai- és Csendes-tenger szigetein fontos növény.
Gyümölcse a trópusi vidéken, mint nálunk a gabona és burgonya, főeledelül szolgál. Sőt néhol, pl. a Molukki- szigeteken, az életnek minden szükségét ellátják vele. A bennszülött minden gyermeke számára új kenyérfát ültet, melyet csakis e gyermeknek szántak a melytől a többiek el vannak tiltva. Cook a kenyérfára vonatkozólag így nyilatkozott: "Ha a mi zord égövünkben az ember egész éven át szánt, vet és arat, hogy magát és gyermekeit eltarthassa s talán még egy kis pénzt megtakarítson, még akkor sem teljesítette jobban családja iránti kötelességét, mint a Csendes-óceán szigeteinek az a lakója, a ki tíz kenyérfát ültetett el s mást nem tett." Ezt a nyilatkozatot megértjük, ha megtudjuk, hogy a kenyérfa az év nagy részében, körülbelül 8–9 hónapon keresztül oly bőségesen hoz gyümölcsöt, hogy 2–3 fa egy embert egész éven át eltarthat.

A banánon és kenyérfán, mint az ember életének fenntartóján kívül, az utazók megfigyelései szerint több fa érdemel figyelmet.

• A datolyapálma (Phoenix dactylifera) Afrika északi részeiben terem, a kietlen forró vidékek rendkívül nagy fontosságú növénye. „A datolya-szüret nagy és örvendetes esemény. Éhínség vár az országra, mikor a datolyatermés nem sikerül. A Szahara oázisain, de különösen Arábiában e gyümölcs a nép főeledele; még az állatokat is vele etetik. Az újabb utazók is úgy mondják (Palgrave), hogy a datolya a mai Arábiában a tulajdonképi mindennapi kenyeret és egyúttal a legfontosabb kereskedelmi czikket szolgáltatja.”
• A füge a régieknél nagy becsben állott. Athén városának címerében füge volt, mert ez volt az athéniek egyik főeledele. Minthogy Görögországban, különösen Afrikában nagyon szerették a fügét, rossz aratáskor, vagy drágaság idején tilos volt a füge kivitele; a tilalom ellenőrzésére külön felügyelők ügyeltek.  A fügét már a szentírás a gabona, olajbogyó és szőlő mellett a "Dicséret földjének" legkiválóbb termékei közé számította. 
• Egy fa, melynek gyümölcse Dél-Európa lakosainak fontos eledelül szolgál, ez a jóféle gesztenyefa (Castanea vulgaris). „E szép termetű fa Perzsiából származik s egész Dél-Európában és Kis-Ázsiában a Kaszpi-tóig helyenként erdőket alkot. Kínában, Japánban és Amerika megfelelő vidékein is előfordul.”

Történeti hagyományok és emlékek tanúsága további népfönntartó fákról:

• Ovidius "Metamorphosis"-ának az aranykorról szóló részében említi, hogy az emberek szederből, földi eperből, somból és a tölgy makkjából éltek.
• Varro, mint az ember mindennapi kenyerét említi az erikákhoz (hangafélék) tartozó szamócafát (Arbulus unedo).
• Görögország őslakosairól, a pelazgokról tudjuk, hogy a tölgy makkjából, a fenyő magvából és más önként termő növények terméseiből éltek. Különösen fontosak az ehető makkú tölgyfák és a fenyőfák. A tölgyfa makkját megszárították, megőrölték s kenyeret sütöttek belőle. Később a makk lisztjét gabonaliszttel keverték. A tölgyfa makkját törvény, még pedig a rómaiaknál a XII. táblás törvény védte. Az ehető makkal bíró tölgyek közül legfontosabb a mogyoró-tölgy (Quaercus ballota. A régi görögök az örökzöld téli-tölgy (Quercus esculus) makkját ették. A fenyők közül említendő e helyen a mandola-fenyő (Pinus pinea). Mandula ízű magvait (pignoli) nyersen mindenféle ételhez és becsinálva is szokás enni.
• A Biblia és sok más forrás szerint a szentjános-kenyérfa (Ceratonia siliqua) is a szükségből való kenyérnövényekhez számítandó. Keresztelő Szent János a pusztában szintén e fa gyümölcséből élt, róla kapta a fa nevét is.

Ősidők óta fogyasztják és használják az emberek pálmákat is. Alig van e növénycsoportnak fája, mely ne lenne nagy hasznára az embernek; bátran lehet mondani, hogy a pálmafa általában a trópusi vidékek legfontosabb népfenntartó növénye. Különösen fontosak főként Indiában a szágó-pálmák.

„A kelet-indiai pálmák közül a közönséges palmyra-pálma (Borassus flabelliformis) nemcsak szágója miatt, hanem azért is a legfontosabb, minthogy különböző részeiből az ember táplálékának nagy része kikerül. Ez a pálma épp ott terem vadon az erdőben, ahol a rizs és más élelmiszer nagyon drága, a pálma pedig ingyen szerezhető az erdőből. Hasznos voltára való tekintetből művelni is szokás. Minden részét felhasználják: legfontosabb a belőle készült, úgynevezett szingali dara, továbbá a sok mindenféle ételre alkalmas lisztje és a törzse beléből készített szágó. Sok millió hindu főtápláléka.”

Európában a burgonya meghonosítása előtt mindenféle gumót, gyökeret ettek, termesztettek, hogy a folyton szaporodó nép szükségleteit kielégítsék: a mindennapi kenyér állandó és súlyos gondot okozott a népeknek, sőt Európában és az ó-világ más részeiben az általános éhínség sem volt ritkaság. Ették a fészkesekhez tartozó spanyol pozdor (Scorzonera hispanica) gyökerét, a nagylevelű haraszt, vagy ölyvharaszt (Pleris aquilina), valamint a kontyvirág (Arum maculatum) gyökértörzsét. A kontyvirág gyökértörzsét szétdörzsölték és kimosták, lisztnemű anyagot kaptak, melyet különböző célokra használtak föl. A déli félszigeteken használták – Hesiodus szerint – a liliomfélékhez tartozó asphodelos (Asphodelus ramosus) gyökerét.

A kutyatejfélékhez tartozó maniók gyökeréből (Manihot utilissima, vagy Iatropha Manihot) az indiánok olyan lisztet készítettek, mely a legfontosabb eledelek egyike, a dél-amerikaiaknál a burgonyát pótolja. Az így készült maniók-lisztből jóízű és tápláló kenyeret sütnek.

Vízinövények közül Európa és Északi-Ázsia állóvizeiben növő csemege sulyom (Trapa natans) termése szintén nagy fontosságú élelmiszer volt. Lisztesbélű, gesztenyeízű termése némely vidéken még most is fontos tényező: nyersen, vagy főve eszik, megőrölve kenyeret sütnek belőle, s disznót is etetnek vele. A sulyom ízére még az én Apukám is emlékszik, mivel a falu mellett található Duna holtágban a múlt század közepén is megtermett, főleg a gyerekek szívesen csemegéztek belőle.

A zuzmók közül az izland zuzmó (Cetraria islandica), mint kenyeret adó növény Izland szigetétől kezdve egészen a Horn-fokig nagyfontosságú. Tápláló és erősítő hatására való tekintetből nemcsak táplálék, hanem orvosszer is volt. „Izland szigetén régente megőrölték s liszttel keverve kenyeret sütöttek belőle; vízben áztatva kocsonyaszerű tömeget ád, melyből daraszerű szemeket állítanak elő; ez a dara tejben főzve igen jó étel. Finnországban az 1857. évi éhínség alkalmával a rozsliszt közé kevert izlandi és rénszarvas-zuzmóból (Cladonia rangiferina) kenyeret sütöttek.”

A legfontosabb növény, mellyel Amerika a világot, s különösen Európát megajándékozta. A csucsorfélék (Solanaceae) családjába tartozó burgonya (Solanum tuberosum). Európában a népek bizalmatlansággal fogadták; talán azért is, mert megtudták, hogy éretlen gumója és a növény szára, de különösen termése (bogyói) mérges anyagot (solanin) tartalmaz. Több mint 200 év telt el, míg a burgonya általánosan elterjedt. Különböző kényszerhelyzet és természeti csapások, továbbá a hatóság és egyes emberek tevékenysége végre megtörték az ellenállást. Legelőször Írországban termesztették, ahol azóta annyira megkedvelték, hogy nemzeti eledellé vált.

Magyarországon 1740. körül ismerték már a burgonyát. Nálunk is akadtak, akik „a nép érdekében” burgonyát osztottak ki ültetés végett. Bár lassan terjedt, mert a nép nem bízott benne, hamar híre járt, hogy mérgező. A burgonya mégis kiszámíthatatlan áldást hozott Európára és más földrészekre: az általános éhínséget szüntette meg főként nyugaton és északon, mivel az eredetileg mérsékelt éghajlatú hegyvidéki növény jó hidegtűrőnek bizonyult.

Üdv.: Emő

Felhasznált irodalom:

Szutóriusz Frigyes: A növényvilág és az ember

További részek:

Mindennapi kenyerünk II. : Egy igazi karrier a növényvilágban

További oldalak:

• Menzakaja - Iskolák táplálkozási és egészségügyi környezete...
• Ősembermozgalom: hús és semmi gabona!
  
• OÉTI országos felmérés az óvodai közétkeztetésről... (2009)
  
• Étrend depressziós hölgyeknek - kerüljük a finomított élelmiszereket
  
• Müzliszelet - "Elkapkodják azt mire kikelnének a peték..."